Az ember, aki meg akarja állítani az öregedést

Van ez a sztori, ami tényleg kiakasztott a szokásos közösségi media-görgetésből.

Bill Andrews 74 éves tudós. És nem, nem az a fajta öregedő figura, aki beletörődik a ráncokba. Ő meg akarja gyógyítani az öregedést. Teljesen kiirtani. És állítólag már csak egy évtizedre vagyunk ettől.

Elég vad, ugye? De mielőtt bárki azt hinné, hogy ez megint csak valami wellness-szamárság, érdemes végigolvasni. A tudomány, ami mögötte van, egész érdekes.

Egy apa egyszerű álma

Andrews tízéves volt, amikor az apja mondott neki valamit, ami örökre megmaradt benne: "Az élet a legcsodálatosabb dolog, ami velünk történhet. Amikor felnőssz, légy orvos, és találj gyógymódot az öregedésre. Nem értem, miért nem tette még meg ezt senki."

Innentől kezdve Andrews-nak egyetlen küldetése lett az életben. Nem semmi teher egy kisgyerekre, apu.

A rejtély, ami nem hagyta nyugodni

Az, ami igazán ráakasztotta az öregedéskutatásra, még középiskolás, egyetemista korában kezdődött. Észrevett valamit:

• Az egyenlítőn élő emberek nagyjából ugyanolyan ütemben öregszenek, mint azok, akik a sarki területeken laknak — teljesen eltérő környezetekben.
• A kutyák és macskák teljesen másképp öregszenek, mint az emberek — még ha ugyanabban a házban élnek!

Ez zavarta. Ha az öregedés csak a környezetről és az életmódról szólna, akkor ezeknek a dolgoknak számítaniuk kellene. De nem számítanak. Valami más kell legyen a háttérben.

A felismerés pillanata

Az áttörés 1993-ban jött el, egy tudományos konferencián. Andrewsnak volt egy hasonlata: a sejtjeink olyanok, mint a vidámparki jegyek. Minden sejtosztódásnál elveszel egy jegyet. És amikor elfogytak a jegyek — vége a szórakozásnak. Vége az életnek.

Aztán egy előadó elkezdett beszélni valamiről, amit telomereknek hívnak, és minden a helyére került.

Telomerek: a DNS cipőfűző-darabkái

Gondolj azokra a kis műanyag kupakokra a cipőfűzők végén. Azokat hívják kapocsnak vagy agletnek. Az a dolguk, hogy megvédjék a fűzőt a szétbomlástól.

A telomerek gyakorlatilag a kromoszómáid kupakjai — azok a spirálisan feltekert DNS-csomagok szinte minden sejtedben. Ezek a tiny védőkupakok ülnek a kromoszómák végén, és biztosítják, hogy épek maradjanak.

De van egy probléma: minden egyes sejtosztódásnál (ami folyamatosan történik a testedben) a telomerek kicsit rövidülnek. Végül, elég osztódás után annyira megrövidülnek, hogy a sejt már nem tud osztódni. Öregszik. Abbahagyja a működést. Meghal.

Olyan ez, mint amikor a cipőfűző-kupakok lassan elkoptakok évek alatt, míg végül a fűző elkezd szétbomlani.

Az enzim, ami mindent megváltoztathat

Andrews rájött, hogy a telomerek hiányzó puzzle-darabkák. Megmagyarázzák, miért öregszünk. Megmagyarázzák, miért öregszenek különböző fajok különböző ütemben. (Különböző állatoknak különböző hosszúságú és viselkedésű telomerjeik vannak — ez a biológiánkba van kódolva.)

De aztán jött egy újabb gondolat: mi lenne, ha meg tudnánk állítani a telomererek rövidülését?

Van ugyanis egy enzim, a telomeráz, ami valójában újraépítheti a telomereket. Olyan, mint egy mini javítócsapat, ami frissen tartja a cipőfűző-kupakokat.

A probléma? A telomeráz nem aktív természetesen a legtöbb sejtünkben. Csak ivarsejtekben található meg következetesen (hogy a babák friss telomererekkel születhessenek), őssejtekben, és — sajnos — rákos sejtekben. A legtöbb normális sejt hordozza a telomeráz génjét, de az ki van kapcsolva.

Andrews gondolt egyet: ha csak meg tudnánk találni a módját, hogyan kapcsoljuk be ezt a gént a normális sejtekben, elméletileg lassíthatnánk vagy akár visszafordíthatnánk az öregedést sejtszinten.

A Nobel-díj kapcsolat

Ez nem valami marginális tudomány, egyébként. 2009-ben három tudós (Carol Greider, Elizabeth Blackburn és Jack Szontak) kapta a Nobel-díjat Fiziológia vagy Orvostudomány kategóriában a telomeráz felfedezéséért. A munkájuk megalapozta pontosan azt a kutatást, amit Andrews végez.

Andrews maga vezette azt a csapatot a Geron Corporation-nél, amely felfedezte az emberi telomeráz enzimet. Ez az ember nem valami random srác egy táplálékkiegészítő-company-ból. Komoly tudós, évtizedek óta a molekuláris biológia frontvonalában dolgozik.

Túl szép, hogy igaz legyen?

Nem fogom itt azt állítani, hogy Andrews biztosan meggyógyítja az öregedést a következő évtizedben. A tudomány nehéz. Nagyon, nagyon nehéz. És van ok az óvatosságra.

Először is: a rákos sejtek telomeráza az, ami a daganatokat olyan veszélyessé teszi — végtelenül megújítják magukat. Ha kitaláljuk, hogyan aktiváljuk a telomerázt az egészséges sejtekben, véletlenül rákot okozhatunk? Andrews úgy gondolja, hogy elég óvatosan tudja célzottan aktiválni, de ez jogos aggály.

Kérdéses a finanszírozás is. Andrews szerint nagyobb befektetésre van szüksége, hogy felskálázza a kutatását és ténylegesen piacra tudjon dobni egy terméket. A biotechnológia világában ez mindig trükkös út.

De itt van, miért vagyok optimista

Még ha Andrews személyesen nem is töri meg az öregedés kódját a következő évtizedben, az, hogy ez a kutatás folyik, számít. Soha nem tanultunk ennyit az öregedés alapmechanizmusairól.

És őszintén? Ez az ember hatvan éve üldözi ezt az álmot. Tízévesen kezdte, és hetvennégy évesen még mindig folytatja. Az ilyen elszántság az, ami megváltoztatja a világot.

Függetlenül attól, hogy megjelenik-e hamarosan egy anti-aging tabletta, a telomerek és a sejtes öregedés tudománya közelebb visz minket ahhoz, hogy megértsük, mi okozza ténylegesen az öregedésünket — és talán egyszer, valamikor, mi lassíthatja azt.

Látjuk, mi lesz. De személyesen szurkolok Billnek.

Mit gondolsz? Reális cél az öregedés gyógyítása a közeljövőben, vagy még nagyon messze vagyunk? Írd meg a gondolataidat a kommentekben — kíváncsi vagyok!