Amit a tudósok most fedeztek fel az örökfagy alatt, az mindent megváltoztathat

Be kell ismernem — ez engem is váratlanul ért.

Évente halljuk a riogatást: az északi sarkkör környékén hatalmas mennyiségű szén-dioxid van bezárva a fagyott talajba. Az örökfagy — ez a állandóan befagyott réteg — olyan, mint egy alvó szörny, ami lassan ébredezik a felmelegedés hatására. És a tudomány tényleg ijesztő dolgokat mond. Több milliárd tonna ősi szerves anyag van ott befagyva évezredek óta. Amikor ez a jég megolvad, a mikrobák ébredeznek, esznek, és szén-dioxidot engednek a légkörbe.

De most jön az érdekes rész.

A rejtett segítő kéz

Egy svéd-kínai kutatócsapat a Nature-ben publikált egy tanulmányt, ami teljesen új megvilágításba helyezi ezt a történetet. És őszintén szólva, ez az a fajta felfedezés, amiért imádjuk a tudományt — mert az egyszerűség soha nem a természet erőssége.

Nézzük, mi történik. Amikor az örökfagy megolvad, az nem csak szén-dioxidot lövell a levegőbe. Valami más is elkezdődik közben. Az egész fagyott talaj tulajdonképpen egy fedő, ami alatt ásványi anyagok vannak bezárva — évszázadok óta nem éri őket víz vagy levegő.

Amikor aztán az olvadás elkezdődik és a víz átfolyik az újonnan felszínre kerülő kőzeteken, valami elkezd történni — a kémiai mállás felugrik.

Gondoljunk a kémiaórai vulkánkísérletekre szódabikarbónával és ecettel. A kémiai mállás hasonló: az ásványok reakcióba lépnek a vízzel és a szén-dioxiddal, és ezek a reakciók elnyelik a CO2-t a légkörből. A szén feloldódik, aztán a tengerbe jut.

Okos, mi?

Az út a világ tetejére

A kutatók nem csak labradoratóriumokban spekuláltak. Elmentek a Csinghai-Tibeti-fennsíkra — ezt hívják a "Harmadik Sarknak" — és 50 folyót vizsgáltak, amelyek különböző örökfagy-viszonyokon folytak át.

Mindent mértek: folyami CO2-kibocsátást, oldott szenet, izotóp-markereket (ezek olyan ujjlenyomatok, amik megmutatják, honnan származik a szén), és geokémiai modelleket futtattak.

Amit találtak, az figyelemre méltó volt.

A meglepő eredmények

Ahol az örökfagy már foltos lett vagy megszakadozott, ott a mállás által okozott szénfelvétel olyan erős volt, hogy tulajdonképpen túlszárnyalta a folyók által kibocsátott szenet. Néhány vízgyűjtőben a kőzet mállása a kibocsátás 100%-ánál is többet ellensúlyozott — vagyis a rendszer nettó szénnyelő volt, nem forrás.

Egészében véve a vizsgált területen a mállás átlagosan a folyami CO2-kibocsátás nagyjából 35 százalékát kompenzálta. Ez azért nem rossz egy olyan geológiai folyamattól, amiről eddig senki nem beszélt.

Miért fontos ez — és miért ne ujjongjunk túl korán

Mielőtt mindenki fellélegezne, hogy "na, megoldódott, a természet megmenti a világot" — ne szaladjunk ennyire előre.

Ez nem ingyenengedély. A kutatók hangsúlyozzák, hogy az örökfagyban zajló szénciklus rendkívül bonyolult. Bizonyos mállási reakciók valójában CO2-t szabadíthatnak fel, attól függően, milyen ásványokról van szó. És itt a lényeg: még ha a geológiai folyamatok kompenzálnak is valamennyi kibocsátást, a biológiai kibocsátás az ősi szén bomlásából továbbra is példátlan méretű.

De ez a kutatás alapvetően átírja, hogyan gondolkodunk az örökfagy olvadásáról.

Évek óta ezt hallottuk: "Örökfagy olvad = klímakatasztrófa = több kibocsátás = felmelegedés = több olvadás." Egy egyirányú utca a kárhozat felé. De ez a tanulmány azt mutatja, hogy a valóság sokkal árnyaltabb. Nem csak kibocsátási forrás — ez egy dinamikus rendszer, ahol a biológiai és geológiai szénciklusok össze vannak gabalyodva olyan módon, amit csak most kezdünk megérteni.

Karlsson professzor, az Umeå-i Egyetemről így fogalmazott: "Ahhoz, hogy megértsük, az örökfagy olvadása végső soron felerősíti vagy tompítja-e a klímaváltozást, mindkét folyamatot figyelembe kell vennünk: a régi talajokból felszabaduló szenet és a kőzetmállás által elnyelt szenet."

Ez azt jelenti, hogy a klímamodellek — amelyekre a döntéshozók támaszkodnak a jövőnkről szóló döntéseknél — hiányosak lehetnek. Ha nem számolunk ezzel a geológiai szénnyelővel, túlbecsülhetjük az örökfagy-olvadásból származó felmelegedést.

A nagyobb kép

Amit igazán gondolatébresztőnek találok ebben az egészben: emlékeztet minket, hogy a Föld rendszerei olyan módokon ellenállóak, amiket gyakran alábecsülünk. Évezredeken át ezek a folyamatok egyensúlyban működtek. A fagyott talaj bezárta az ásványokat, korlátozta a mállást. Most ez az egyensúly eltolódik — és míg a biológiai oldal (a bomlás) egyértelműen gyorsul, a geológiai oldal is reagál.

Ad ez nekünk több időt? Talán. Okot ad arra, hogy lazítsunk a kibocsátáscsökkentésen? Semmi esetre sem. De ha jobban megértjük ezeket a visszacsatolási hurkokat, pontosabbá tehetjük a klíma-előrejelzéseket és hatékonyabbá az alkalmazkodási stratégiákat.

A lényeg? A természet bonyolult. Nagyon, de nagyon bonyolult. És minél többet tanulunk, annál inkább rájövünk, hogy azok a "egyszerű" történetek, amiket az környezeti katasztrófáról (vagy üdvözletről) mesélünk, általában hiányosak.

Ez nem ok a kétségbeesésre — ez ok a figyelésre, a tanulásra és a szerénységre arról, amit tudni vélünk.

Forrás: ScienceDaily