Szóval a Föld szétesik?

Oké, tudom, hogy egy kicsit drámaian hangzik a cím. De maradj velem, mert amit most olvastam, az tényleg az egyik legizgalmasabb dolog most a földtudományban.

Tudósok épp most kapták rajta, ahogy egy hatalmas tektonikai rendszer darabokra esik — méghozzá a Csendes-óceán északnyugati része alatt. Washington állam, Oregon és Brit Columbia földje alatt hatalmas darabok mozognak lassan, de biztosan.

Hogy őszinte legyek, ezt egyszerre találom rémisztőnek és lenyűgözőnek.

Mi történik odalent?

Képzeld el ezt. A Vancouver-sziget partjainál, az óceán feneke alatt van egy hely, ahol két tektonikus lemez — a Juan de Fuca és az Explorer-lemez — éppen a észak-amerikai kontinens alá csúszik. Ezt hívják szubdukciós zónának, és a nagyobb Cascadia-rendszer része, ami egészen a Csendes-óceán partvidékén húzódik végig.

Normális esetben a szubdukciós zónák olyanok, mint a Föld újrahasznosító rendszere. Az egyik lemez a másik alá csúszik, és magával viszi az óceáni kérg egészen a forró, képlékeny köpenyig. Ez már milliárd éve zajlik, formálja a kontinenseket, vulkáni láncokat hoz létre, mint a Cascade-hegység.

De van egy kérdés, amit eddig senki sem tudott igazán megválaszolni: hogyan fejeződik be ez a hatalmas folyamat? Mi okozza, hogy az egész megálljon?

A vonatszerencsétlenség-használat

Brandon Shuck, a Louisiana Állami Egyetem geológusa és a kutatás vezető szerzője egy hasonlatot használt, ami azóta is a fejemben van. Annyit mondott:

„Elindítani egy szubdukciós zónát olyan, mintha egy vonatot próbálnál felfelé tolni a lejtőn — rengeteg erőfeszítés. De ha egyszer elindult, olyan, mintha a vonat már száguldana lefelé, megállíthatatlan. Leállítani? Ahhoz valami drámaira van szükség — lényegében egy vonatszerencsétlenség."

És ez a szerencsétlenség? Lehet, hogy épp most történik, a lábunk alatt.

Egy lemez halálát figyeljük

Ez az, ami ezt a kutatást különlegessé teszi. Hanghullámokat használtak — tulajdonképpen ultrahangot a Földnek — és rendkívül részletes képeket készítettek arról, ami több mérfölddel a tengerfenék alatt rejtőzik. Olyan nagy törésvonalakat és repedéseket láttak, ahol az alábukó lemez éppen szétpattan.

Shuck így fogalmazott: „Ez az első alkalom, hogy tisztán látjuk, ahogy egy szubdukciós zóna épp meghal."

És itt a lényeg: nem egyszerre omlik össze. A lemez darabokra szakadozik, kisebb mikrolemezeket hoz létre, új határokat. Szóval nem egy nagy vonatszerencsétlenségről van szó — inkább úgy néz ki, mintha egy vonat lassan kisiklana, kocsi kocsi után.

Egy hetvenöt kilométeres szakadás

A kutatók több szakadást azonosítottak az óceáni lemezben. Az egyik leglátványosabb egy hatalmas eltolódás, ahol a lemez egy része körülbelül öt kilométert süllyedt — ez több mint három mérföld függőleges mozgás.

„Van egy nagyon nagy törésvonal, ami aktívan töri a lemezt" — magyarázta Shuck. „Még nincs teljesen leszakadva, de már nagyon közel van."

És egy körülbelül hetvenöt kilométer hosszú szakadás mentén valami érdekeset vettek észre: egyes szakaszokon még mindig történnek földrengések, míg másokon döbbenetes csend van. A csendes részek azért fontosak, mert földrengések akkor keletkeznek, amikor összekapcsolódó kőzetdarabok össze vannak ragadva, feszültséget halmoznak fel, míg végül elcsúsznak.

Ha egy darab teljesen leszakad? Nincs több összetapadt kőzet. Nincs több földrengés. Tehát a szeizmikus csend azt sugallja, hogy a lemez egy része már elvált — és ez a levált terület folyamatosan növekszik.

Darabokban szakad, nem egyben omlik össze

Ez az, ami a tudósok számára igazán érdekes. Évtizedekig úgy gondolták, hogy a szubdukciós zónák valószínűleg egyetlen drámai eseményben érnek véget — egy katastrofális leállás, ami átformálja a környéket. De ami a Cascadia alatt látszik, az más történet.

A zóna úgy tűnik, „darabonként" vagy „epizódosan" zárul le. Egyedi szakaszok szakadnak le különböző időpontokban, lassan bontják le a nagy rendszert — mintha valaki módszeresen szétszedne egy gépezetet, csavar csavar után.

Az átalakulási határok — azok a törésvonalak, ahol a földkéreg darabjai oldalra csúsznak egymás mellett — úgy tűnnek, mint geológiai ollók, kterépen átvágják a lemezt és segítenek elszigetelni az egyes darabokat. Ha egyszer elváltak, ezek a darabok mikrolemezekké válnak: kisebb darabjai a Föld merev külső burkának, amelyek némileg függetlenül mozognak a nagyobb szomszédjaiktól.

Kell aggódnunk?

Őszintén? Nem mostanában. Ezek a folyamatok földtani időskálán zajlanak — több ezer vagy millió évről beszélünk. A tudósok nem jósolnak semmilyen közeli katasztrófát. De az, hogy megértjük, hogyan halnak el a szubdukciós zónák, kulcsfontosságú a Föld múltjának megértéséhez, és talán a jövőjéhez is.

Meg hát, őszintén szólva: nem minden nap van alkalmad ilyesmit figyelni? Tudósok évtizedek óta tanulmányozzák a szubdukciós zónákat, de most először sikerült ilyen tisztán látni egyet, ahogy épp meghal.

Nem tudom, neked hogy van ezzel, de én ezt egyszerre szerényítőnek és izgalmasnak találom. Olyan helyen állunk, ami szilárdnak és öröknek tűnik, miközben alattunk a bolygónk szövete lassan szétszakad — darabonként.

Legalább most már van alkalmunk végignézni.

Forrás: ScienceDaily — Earth is tearing apart beneath the Pacific Northwest