Az éjszakai égbolt nem volt üres

Van valami, ami miatt másképp fogsz felnézni az égre legközelebb, ha tiszta az éjszaka: a második világháború kellős közepén, a történelem eddigi legnagyobb konfliktusában a pilóták mindkét oldalon furcsa dolgokat láttak. Nem ellenséges repülőgépekről van szó, és nem is optikai csalódásról — ezek fénylő gömbök voltak, amelyek mintha saját akaratuk szerint mozogtak volna.

Én is véletlenül botlottam bele ebbe a történetbe, és őszintén szólva alig tudtam elhinni, hogy nem kapott nagyobb publicitást. Képzeld el magad egy vadászgép pilótafülkéjében, több ezer méter magasan a háború sújtotta Európa felett, ahogy a sötétben navigálsz. Aztán egyszer csak megpillantasz valamit — furcsa fények lebegnek a géped mellett. Színt váltanak. Követnek. Aztán nyomtalanul eltűnnek.

Pont ez történt valóságos emberekkel a háború alatt.

Egy név, ami egy képregényből származik

És itt jön a legérdekesebb rész. A "foo fighter" elnevezés nem valami komoly katonai eligazításból vagy tudományos folyóiratból származik. Egy képregényből jött. Komolyan.

A pilóták mesélték egymásnak ezeket a rejtélyes fényeket, és valakinek eszébe jutott Bill Holman Smokey Stover nevű képregényhőse, aki "foo fighter"-nek nevezte magát ahelyett, hogy tűzoltónak mondta volna magát. Játékos volt az egész, szinte vicces — de a név mögötti jelenség semmi esetre sem volt vicces.

Nem is voltak ezek csak futó pillantások. Ugyanazon az ezredben több legénységi tag is ugyanazt tapasztalta. Nem azért látták, mert fáradtak vagy ijedtek voltak — képzett megfigyelők voltak, akik tudták, mi a különbség légköri jelenségek és valódi tárgyak között.

Akkor mi voltak ezek?

Ez az egymillió dolláros kérdés, és őszintén? Senkinek nincs kielégítő válasza.

A hadsereg megpróbálta elmagyarázni őket. Lüktető fények? A lüktetők nem tudnak kanyarodni vagy zuhanni. Kifüst a hajtóműből? Az nem lenne látható. Időjárási léggömbök? Azok csak felfelé sodródnak. Gömbvillám? Az nem változtat irányt és nem követ repülőgépeket. Szent Elmo tüze? Az csak fizikai tárgyak körül alakul ki, nem szabadon lebegve.

Egyik szokásos magyarázat sem illett. És ami igazán izgat: ezek a dolgok potenciálisan veszélyesek lehettek. Nem azért, mert megtámadtak bárkit is — soha nem tették —, hanem mert a pilóták számára elviselhetetlenül zavaróak voltak. Képzeld el, hogy egy légi párbajra kell koncentrálnod, miközben rejtélyes fények lebegnek a pilótafülkében.

Sokan rögtön földönkívüli magyarázathoz nyúltak, és őszintén megértem, miért. Ezeknek az objektumoknak a viselkedése — ahogy követték a gépeket, hajtottak végre akrobatikus fordulatokat, jelentek meg és tűntek el tetszés szerint — nem illett semmihez, amit akkor a tudomány ismert.

Az örökség

Ami engem igazán lenyűgöz, az az, hogyan kapcsolódik ez a történet a szélesebb UFO-jelenséghez. Amikor Kenneth Arnold 1947-ben furcsa objektumokat észlelt a Mount Rainier közelében, a média ráugrott a "tányérra, amit vízen pattogtatnak" leírására. Így született meg a "repülő csészealj" kifejezés, és még ugyanazon a nyáron jött a hírhedt roswell-i incidens is.

De a foo fighterek előbb jöttek. Akkor történtek, amikor még bombák hullottak, amikor még ezrével harcoltak és haltak meg katonák. Ezek nem csalások voltak és nem tömeghisztéria — hiteles tanúk valós találkozásai voltak.

És még mindig nem tudjuk, mi voltak.

Talán ez teszi ezt a történetet olyan lenyűgözővé. Egy korban, amikor szeretjük hinni, hogy mindenre van magyarázatunk, itt egy valódi rejtély alig száz évvel ezelőtről. Valami ott volt az európai és japán ég felett, követte a repülőgépeket, figyelte őket, aztán eltűnt.

Én nem tudom, neked hogy van, de engem egyszerre vigasztal és furdal a gondolat. A világ furcsa hely, és néha a legcsodálatosabb történetek azok, amelyeket még mindig próbálunk megfejteni.