markdown formátumú blog tartalom
A férfi, aki nem hagyta a karját szemét быть
Itt van valami, ami megmaradt bennem, miután először elolvastam a történetet: Shadrack Byfield túlélte a nyakába érő golyóütést, elmenekült a brit vereség után, és átvészelte az 1812-es háború egyik legvéresebb éjjelét a Lundy's Lane csatában — és ez sem volt az, ami dühbe kerítette.
Ami dühbe kerítette, az egy székletkupac volt.
Amikor a 24 éves katona 1814-ben, Fort Erie közelében egy összecsapás során muszkétagolyót kapott a ereseén, az orvosoknak a könyök alatt kellett elvágniuk a lábat. Bezárás nélkül. Csak egy bőrszíj, amibe beleharapni kellett, és a 19. századi csatateren orvostudomány brutális valósága. Minden számára rendkívül nyugodtan viselte el az amputációt.
De amikor megvolt a műtét? A leválasztott karját egyszerűen csak odaakadták a szemétkupacra.
Nem tudom, ti hogy reagálnátok, de nekem ez a részlet szinte تحملhetetlen. Van benne valami, ami közvetlenül a gyomrodba üt — a laza közönyösség, ahogy az embernek egy darabja egyszerűen csak... eldobták.
Szóval Byfield tett valamit azért. Kiemelte a karját a székletkupacból, és készített neki egy durva szarombokból egy koporsét. Csavarakkal, mindennel. És megtartotta neki a temetését is.
Társadalmi osztálykülönbség, még az amputációnál is
Itt válik a történet igazán izgalogossá — és sokkal frusztrálóbbá.
Byfield nem volt az egyetlen katona, aki elvesztett egy végtagot a csatában. Az amputációk borzalmasul gyakoriak voltak a 19. századi háborúkban. De a leválasztott végtagok kezelése teljesen attól függött, hogy milyen rangú volt az ember, akinek tartozott.
A tisztek? Azoknak a elvesztett végtagoknak megfelelő temetést jár. Néhányjükből morbid turistatraம்vát is lett. A leghíresebb példa Henry William Paget — a későbbi Uxbridge-lord — akinek a lába egy kanonálás során szinte teljesen leszakadt Waterloo csatában. A lábat később gondosan eltemették, saját sírkővel együtt. A turisták ténylegesen is eljöttek meglátogatni.
A rendes katonák, mint Byfield? Azok végtagjai a székletkupacokban köttek ki. Csak sima szemétként.
Képzeltétek már a pszichológiai súlyát? Túlélve egy háborút, elveszítve magadból egy darabot, a társadalom pedig úgy kezeli a megmaradt részedet, mint a hulladékot. Byfieldről úgy tartják, hogy fizikailag meg akart támadni azt a kórházi rendest, aki eldobta a karját. Nem mondhatom, hogy hibáztatnám.
A néhányzás egyenlőtlenség biztosan úgy éreződhetett, mint a só egy már sebes sebben.
A mítosz és az ember
Ez az a rész Shadrack Byfieldről, ami azóta foglalkoztat, kể sejak elolvastam róla: az elmúlt században szinte legendás figurává vált. Múzeumokban vannak kiállítása. Dokumentumfilmekben tűnik fel. A könyvek a szilárd, panaszmentes veteránként mutatják be, aki a lehetetlen körülmények között diadaloskodott.
És ez a kép? Leginkább az első emlékmondata alapján készült, amelyet 1840-ben adtak ki. Azt, amelyben hűséges, hősies és szívós emberként mutatta be magát.
De a történészek nemrég felfedezték a második emlékmondata-t is, amelyet 1851-ben nyomtattak ki — és az egy teljesen más történet.
Ebben az önéletrajzban Byfield leleplezi a 19. századi angliai fogyatékos veterán életének szürkés valóságát. Nyíltan ír a pénzügyi nehézségekről, arról, hogy nem kaptak neki méltó nyugdíját, és arról a megalázottságról, amikor egy olyan társadalomban próbált munkát találni egyetlen karral, amelynek kevés tünye volt a fogyatékosokra.
Még olyan dolgokat is elismer, amelyek nem illenek a hősies történetbe. Az első emlékmondataiban elítélte a rablást és a deserciót. De a másodikban? Belevág a dologba, hogy a táborból más katonákkal együtt kiálkadott rablózni.
És van még egy részlet, ami megmaradt bennem: az első emlékmondata-ban a lába elvágását a bátorság megtestesülésének írta le — szembekötő nélkül, felcsapódás nélkül. Későbbi írásaiban pedig a „heves reumatikus fájdalomról” klagál ott, ahol a muszkétagolyó eltalálta őt.
Az igazság sokkal zavarosabb, mint a legenda. Emberibb. És őszintén szólva, sokkal közelebb hozzánk.
Miért fontos ez a történet ma is
Folyamatosan Byfield történetén gondolkodom, és ami a legmeghúzósabb, nem csak a csatateren zajló dráma vagy a székletkupac megalázó ereje. Hanem az a tény, hogy kénytelen volt két különböző verziót írni a saját életéről.
Az első verzió jónak mutatta őt. A második verzió az igazat mesélte — még akkor is, amikor az igazság kevésbé hősiesnek, kevésbé nemjesnek, inkább küzdőnek, frusztráltnak és dühösnek mutatta őt.
Van ebben valami mélyen emberi. Mindannyian csináljuk, nem? Megalakítjuk a saját történetünket. Azt a verziót prezentáljuk magunkról, amit szeretnénk, hogy az emberek lássonak.
De Byfield végül az őszinteséget választotta a mitológia helyett. És ez a második emlékmondata — a „rejtett” változat, amelyet a történészek most már alaposabban tanulmányoznak — olyasmit ad nekünk, amit az első nem: valódi betekintést abba, hogy milyen volt valójában az élet a viktoriánus-kori Anglia munkásosztályú, fogyatékos veteránjai számára.
Nem legenda. Egy ember.
A kar, amely többet érdemelett
Néha gondolkodom azon a házilag készített koporsén. A összekavart deszkákon. A karon, amelyet úgy helyeztek el benne, mintha valami fontos dolg lenne. A kis temetés egy olyan ember darabja előtt, aki már több mindent túlélte, mint akinek meg kellett volna élnie.
Talán furcsának tűnik egy leválasztott végtagnak megfelelő temetést adni. De én azt gondolom, hogy egyáltalán nem volt furcsa.
Ez a méltóság megállapítása volt. Egy elutasítása annak, hogy bárki — még a katonai orvosi rendszer is, amely megmentette az életét — úgy kezelje őt, mint egy eldobható dolgot.
Egy módon Byfield azt a tiszteletet adta meg a karjának, amiről tudta, hogy az egész élete boyunca küzdeni kell érte.
És őszintén? Szerintem ez elég lenyűgöző.
Forrás: Popular Mechanics - A Soldier Buried His Severed Arm. A Hidden Memoir Reveals Why.