A világ legrégibb road tripje most még egy kicsit hosszabb lett
Képzeld el: egy autót próbálsz életben tartani, ami majdnem ötven éves. Csakhogy nem egy garázsban áll – hanem az interstelláris űrben száguld, több mint 19 milliárd kilométerre a Földtől. Ja, és csak rádiójelekkel tudsz vele kommunikálni, amelyeknek nagyjából 18 órába telik, míg elérnek hozzá. Egy irányba.
Ez a Voyager 2. És a NASA mérnökei épp most vásároltak neki még egy kis időt.
Az űrügynökség nemrég befejezte azt, amit „Nagy Bumm" műveletnek hívnak – és nem, nem az univerzum keletkezésére gondolnak. De őszintén, azoknak az embereknek, akik évtizedek óta életben tartják ezeket az űrszondákat, valószínűleg elég kozmikus érzés lehet.
Az energia-probléma
A helyzet a következő: a Voyager 2-n nem tudsz elemeket cserélni. Nincsenek napelemek, amelyek napfényt gyűjtenek (arra amúgy sincs túl sok napsugárzás arrafelé). Helyette egy olyan szerkezet hajtja, ami gyakorlatilag egy nukleáris elem – konkrétan egy radioizotópos termoelektromos generátor, amely a bomló plutónium hőjét alakítja villamosenergiává.
Menő, ugye? Nos, a hátránya az, hogy a plutónium bomlik. És közel ötven évnyi mélyűri tartózkodás után a Voyager 2 évente nagyjából 4 wattnyi használható energiát veszít. Ez nem tűnik soknak, de amikor már így is borotvaélen táncolsz, akkor ezek a 4 wattók rettenetesen sokat számítanak.
Az űrszondának még van tudományos munkája. Töltött részecskéket vizsgál, mágneses mezőket mér, csinálja azokat a dolgokat, amelyek segítenek megérteni a galaxisunk ezen sarkát. De évről évre egyre nehezebb döntéseket kell hozni arról, mi maradjon működésben.
Az okos megoldás
A JPL csapata azt csinálta, hogy egyszerre kapcsolt le bizonyos nagy energiaigényű rendszereket, miközben hatékonyabb alternatívákkal helyettesítette őket – mindezt úgy, hogy a hőmérséklet ne csökkenjen a Voyager rendszereinek befagyási pontja alá.
Gondolkodj el ezen egy pillanatig. Tizennyolc milliárd kilométerről játsszák azt a cosmic „ha ezt lekapcsolom, meg kell győződnöm róla, hogy az a másik működik" játékot, miközben semmi sem fagyhat meg és nem is melegedhet túl. Az ehhez szükséges precizitás és lelemény egyszerűen lenyűgöző.
Az eredmény? A Voyager 2 három megmaradt tudományos műszere legalább még egy évig működni fog. Beavatkozás nélkül le kellett volna állítaniuk egyet közülük 2027 előtt.
Miért borzongok meg tőle
Itt van az, ami igazán megfog ebben a történetben. A Voyager 2 1977-ben indult. Elrepült a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz mellett – az egyetlen űrszonda, amely mind a négy külső bolygót meglátogatta. Aztán egyszerűen... ment tovább. 2018-ban belépett az interstelláris térbe, ezzel az öt ember alkotta objektum egyikévé vált, amely valaha elérte ezt.
És most, évtizedekkel az utolsó bolygóktalálkozója után, a mérnökök még mindig találnak módokat arra, hogy valódi tudományt végeztessenek vele. Valódi tudományt, amely segít megérteni a határt a Naprendszerünk és a galaxis többi része között.
A Voyager 1 ugyanazt a kezelést kapja majd – a csapat a következő hónapokban tervezi befejezni azt a munkát.
A lényeg
Ezeket az űrszondákat öt évre tervezték. Majdnem ötven évet hozunk ki belőlük, és még mindig értékes adatokat küldenek vissza. Ez valami gyönyörűt mond az emberi mérnöki munkaról – és azokról a makacs, zseniális emberekről, akik nem hajlandóak feladni ezeket a kis robotokat, amelyek képesek rá.
Minden plusz hónapnyi adat a Voyager missziókból egy ajándék. Nem csak a Naprendszert kutassuk már. Hanem azt, ami azon túl van. És köszönhetően némi nagyon ügyes mérnöki munkának, egy kicsit tovább hallgathatjuk őket.