Amikor az archeológia egy kicsit... szőrössé válik

Oké, bevallom – amikor először olvastam erről az ásatásról, kérdéseim támadtak. Mint például: mi a fenéért ásott el valaki egy szőrtelen kutyát a perui sivatagban 1200 évre? És miért festette le valaki a koponyáját vörösre?

Kiderült, hogy ezek nem akármilyen ősi korcsok. A perui Inca Orchid, az American Kennel Club által ma is elismert fajta ősei. Egy friss tanulmány, amely a Journal of Anthropological Archaeology-ban jelent meg, szerint ezek a szőrtelen kölykök a Castillo de Huarmey nevű helyen éltek – meg hát haltak – ami a Wari Birodalom egyik helye Peru északi partvidékén.

A sivatag lenyűgöző konzerváló varázsereje

Itt jön az, ami tényleg megfújta az agyamat: az a sivatag, ahol ezeket a kutyákat megtalálták, annyira száraz, hogy azok az anyagok is épségben maradtak, amik normális esetben elrothadnának. Bőr, csont, haj, ruha, sőt még pigmentek is, amelyek ma is élénknek tűnnek.

Az archeológusok három kutya maradványait tárták fel, és az egyik mindenkit megállított – egy természetesen mumifikálódott kutyavázt, amely szinte teljesen ép volt, csak az első lábai alsó részei hiányoztak. A bőre még mindig rajta volt. A fülei is megvoltak. És a legjobb: valaki cinóberrel – egy élénkvörös pigmenttel – színezte ki a koponyáját, ami az ősi perui temetkezési szokásokban rendkívül fontos volt.

Eleinte a kutatók azt gondolták, hogy ez a mumifikált kutya viszonylag új lehet – talán csak 50 éves, a helyszínen zajló fosztogatások idejéről maradt ott. De aztán az egyik kutató, Weronika Tomczyk a Dartmouth Egyetemről észrevett valami érdekeset: mind a három kutya szőrtelen volt, és mind a háromból hiányzott az első premoláris fog.

Ez a kis részlet? Gyakorlatilag megerősítette, hogy ezek nem véletlenszerű kóbor kutyák voltak. Tenyésztett kutyák voltak, specifikus fizikai jellemzőkkel, amelyeket szándékosan adtak tovább generációkon keresztül.

Összetett (mint minden háziállat kapcsolat)

Most jön az, ami igazán érdekes – és őszintén szólva, elég ismerős.

A tanulmány szerzői egy olyan megállapítást tesznek, ami igazán megakadt bennem: az ősi emberek is összetett kapcsolatot ápoltak a kutyákkal, pont úgy, mint mi ma. idézik a kutatókat: „ami az egyik csoportnak háziállat, az a legközelebbi szomszédnak lehet kártevő."

Gondolkodj el ezen egy pillanatig. Valaki 800 körül abszolút imádta a szőrtelen kutyáját, talán még ki is festette a pofáját vörösre a temetés előtt. De a szomszédja? Biztosan nem volt rajongó. Talán a kutya folyton ugyatott. Talán beljárt az éléskamrájába. Vagy egyszerűen csak az a idegesítő szokása volt, hogy bámult azokkal a mély, szőrtelen szemekkel.

Az archeológusok dél-amerikai teveszerűek – valószínűleg lamák és alpakák – maradványait is megtalálták. Némelyiket nyilvánvalóan rituális áldozatként temették el, míg mások egyszerűen... a szemétbe kerültek. Úgy tűnik, a Wari népnek különböző kapcsolatai voltak a különböző állatokkal, néha egyidejűleg.

Miért fontos ez a felfedezés

A menőségi faktoron túl (és igen, az ősi mumifikált kutyák objektíven menők), ez valójában jelentős a Wari Birodalom megértéséhez. Nézd, a Castillo de Huarmey egy 110 hold területű adminisztratív és temetkezési központ volt – az egyik kevés Wari lelőhely, amit Peru északi partjain felfedeztek.

Korábbi ásatások során itt találtak érintetlen előkelő sírokat 58 magas státuszú nővel, emberáldozatokat és több mint 1300 tárgyat. De ezek az leletek a hatalmi struktúrákról és a politikáról mesélnek. A kutyamaradványok? A mindennapi életről szólnak. A kicsi pillanatokról. Egy emberről, talán egy gyerekről, aki szerette a szőrtelen kutyáját, és örökre emlékezni akart rá.

Ez a kapcsolat 1200 éven át – valaki háziállata iránti szeretete, amelyet a száraz sivatagi levegő őrzött meg – hát nem pont a szívedbe talál?