A fickó, aki úgy döntött, ő lesz a saját császáre

Van egy történet, ami igazán felvillanyozott, amikor belebotlottam.

Egy vasútépítés miatt most Anglia északi részén kutató régészek egészen különleges leletre bukkantak: egy Carausius nevű fickó által vert pénzérmére. Ez a Carausius ugye az a legendás alak volt, aki egyszer csak azt gondolta magában, hogy minek is lenne szüksége Rómára, ha simán lehet saját kis birodalma.

Ki volt ez a Carausius?

Lássuk, miről is van szó. A srác eredetileg katonai parancsnokként szolgált az Angol-csatorna környékén. Az feladata az volt, hogy figyelje a La Manche-csatornát, és tartsa távol a kalózokat a római hajóktól. Nem épp a legdicsőbb munka, de azért fontos.

A gond csak az volt, hogy Carausiusnak valahogy mindig kevesebb pénz maradt a kezében, mint kellett volna. Azt mondják, a zsákmányt, amit a kalózoktól elkotort, kötelessége lett volna betenni a római kincstárba. Ehelyett inkább megtartotta magának. Amikor pedig Maximian császár rájött a turpisságra – mert azért nehéz észrevétlen maradni, ha valahova aranyat kellene eljuttatni – , Carausiusnak döntenie kellett.

Visszamenni Rómába és szembenézni a zenével? Vagy inkább valami teljesen őrültet csinálni?

Ő az őrültet választotta.

Egy császár a világ végén

Körülbelül i.sz. 286-ban Carausius egyszerűen kikiáltotta magát a „Észak Császárává". Anglia akkoriban épp elég messze esett Rómától, szóval úgy gondolta, itt simán meg tudja magát vetni. És ami igazán érdekes: nem csak úgy címet aggattott magára és reménykedett a legjobbakban. Nem, ő komolyan vette.

Pénzt veretett Londonban és Colchesterben. És itt jön a poén: az arany és ezüst érméi jobb minőségűek voltak, mint amiket Rómában gyártottak. Elképzelhetjük: a lázadó császár jobb pénzt vert, mint maga az igazi római pénzverde.

Hét évig tartotta magát, egészen 293-ig. Ezalatt rengeteg különböző érmetípust adatott ki, ami a mai régészeknek igazi kincs. Amikor megtalálták ezt az új pénzt a vasútépítésnél, a stílusa alapján rögtön meg tudták mondani, hogy nagyjából 287-ből származik.

A lelet az East West Rail projekt során került elő – ez az a vasútvonal, amit Oxford és Cambridge között építenek. A csapat hatalmas munkát végez: két év alatt 6000 árkot fognak ásni, mindegyik nagyjából ötven méter hosszú. Mindezt azért, hogy felmérjék, mi minden van odalent, mielőtt bármi építkezésbe kezdenének.

Az első ember 2000 év után

Joss Piper-Jarrett, a régészeti felmérés vezetője mondott egy nagyon szépet: szerinte ilyen ásatásoknál gyakran te vagy az első, aki 2000 éve vagy még régebben meglátja a leleteket.

Gondoljunk bele. Két évezreden át ott ült az a kis érme a földben, senki nem bántotta. És most, egy vasútépítés miatt, valaki lehet az első ember az elmúlt 1700 évben, aki a kezébe veszi. Ez az, ami engem a legjobban megfog a régészetben.

De ez még nem minden. A csapat más dolgokat is talált: egy másik római kori érmét (138-180 közötti, Antoninus Pius vagy Marcus Aurelius uralkodása alatt verték), késő vaskori edény töredékeket, és olyan cölöplyukakat, amik valószínűleg házak tartószerkezetéhez tartoztak. Szóval ez nem csak úgy véletlenszerű hely volt – emberek éltek itt.

Mike Court, a projekt régészeti vezetője bizakodó: „Tudjuk, hogy a környéken más ásatások gazdag régészeti lelőhelyeket tártak fel, és mi sem csalódtunk" – mondta.

A nagyobb kép

Persze, ez az új érme remek, de nem ez a legnagyobb Carausius-lelet a történelemben. Arra 2010-ben Somersetben került sor, amikor egy fémkeresős felfedezett egy 52 000 darabos érmekincset – a legnagyobb egyszerre megtalált római kori készlelet valaha. Ebben 766 Carausius-érém volt benne, ami a legnagyobb egyedi lelet az ő pénzéből.

Mégis, van valami különleges ebben az új felfedezésben. Nem csak maga az érme érdekes, hanem az, amit képvisel: egy kicsi darab egy sokkal nagyobb és furcsább történetből. Egy ember, aki úgy döntött, a szabályok rá nem vonatkoznak, saját birodalmat épített egy szigeten a világ végén, és olyan érméket vert, amiket aztán még 1700 év múlva is megtalálnak.

Minden alkalommal, amikor ilyen felfedezésekről olvasok, eszembe jut, hogy a történelem nem csak nagy csatákról és híres császárokról szól. Néha arról is, ami az igazi hatalomtól távol, a birodalom szélén történik – azokról a furcsa, lázadó fickókról, akik úgy gondolták, ők jobban csinálják. És hát, egy ideig tényleg sikerült nekik.