Aki jósolgatta a csontokat – az ókori Türkföld legfurcsább hiedelme

Hadd meséljek nektek valamiről, mert egyszerűen imádom ezt a sztorit.

Képzeld el: 150 körül járunk, valahol Kibyra városában – ez ma Törökország délnyugati részén van. Aggódsz valami miatt: megér-e az az üzlet, viszonozza-e a másik a чувстваaidat, költözz-e új városba. Manapság ilyenkor ott tartunk, hogy hajnali kettőkor a Google-lal pörgetjük a problémákat. De akkoriban volt valami sokkal látványosabb: egy óriási kőoszlop, ami sheep csontokkal jósolt.

Igen, jól olvastad. Csontokkal.

Régészek nemrég fedeztek fel egy hatalmas mészkőoszlopot, ami valaha a város főterén állt. Nem volt ez csak úgy egy dísztárgy – az ókori világ Magic 8-Ball-ja volt, csak éppen másfél méter magas, és állatcsontokat kellett hozzá dobálni.

Így működött: fogtál öt csontdarabot (csirkés bokatörések, nos, tulajdonképpen juh vagy kecske boka- vagy más néven: knucklebone). Ezeknek a csontoknak négy különböző oldala volt, mindegyik egy-egy számot adott: 1-et, 3-at, 4-et vagy 6-ot.

És most jön a matek rész: akár egy csontot dobtál ötször, akár mind az ötöt egyszerre, összesen 56-féle kombináció jöhetett ki. És láss csodát – mind a 56 kombinációhoz külön üzenet volt vésve az oszlopba, készen arra, hogy isteni útmutatást adjon.

A kutatók lefordították az összes üzenetet, és hát… némelyik egész megható.

Kíváncsi vagy, mit szólt az istennyila a meggondolatlan döntésedhez? Íme: "Ne merészelj a tett, amit most tervezel." Kemény.

Vagy épp bátorítás kellett? Az orákulum ott volt: "A gyűlölet és gonosz elől menekülve megkapod jutalmadat. A vágyad beteljesül, ahogy szíved kívánja."

Volt, ami meg inkább rejtélyes volt: "Sohase cselekedj úgy, mint az oroszlán, aki vakon szül." Nem állítom, hogy értem, de biztos volt, aki értette 160 környékén.

A legszimpatikusabb az egészben az, hogy ez tulajdonképpen közszolgáltatás volt. Egy gazdag helyi patrónus ajándékozta az orákulumot, hogy az egyszerű polgárok és az átutazó kereskedők is kérdezhessenek istent, drága zarándoklat nélkül. Annyira bevett gyakorlat volt, hogy hasonló orákulumok máshol is léteztek arrafelé.

Az egészet Hermésznek szentelték – a küldönc istennek. Hát persze, hiszen ő közvetített az istenek és az emberek között.

A régészek az oszlopot egy kápolna falában találták újrahasznosítva (lássuk be, a középkori keresztények sem idegenkedtek az ókori építőanyagoktól). Valószínűleg csak ez mentette meg a pusztulástól. Régen viszont büszkén állt a város agoráján, bárki hozzáférhetett, aki égi útmutatást akart.

Nem állítom, hogy lecserélném a terapeutámat csontdobálásra, de… oké, azért egyszer kipróbálnám. Van valami megnyugtató abban, hogy az emberek mindig is keresték a válaszokat a nagy döntésekhez, és hogy őseink juhcsontokat hajigáltak a levegőbe, remélve, hogy kapnak valami választ.

Igazából majdnem méltóságteljes a hajnali WebMD-zésem ehhez képest.