Elértük a világűrt – és most már természetesnek vesszük

Na, itt van valami durva. Emlékeztek, amikor az űrbe jutás hatalmas, történelmi esemény volt, ami talán évente párszor történt meg? Azok az idők rég elmúltak. Csak tavaly az emberiség háromszor annyi rakétát lőtt fel, mint 2020-ban – és semmi jele, hogy lassítanánk.

Én imádom az űrt. Komolyan, nagyon imádom. A James Webb űrteleszkóp képei az elmúlt években több csodálkozást adtak nekem, mint amire gondoltam, hogy képes vagyok. És őszintén szólva: rakéták nélkül nem lenne GPS, nem lennének időjárási műholdak, és nem tudnánk Netflixet nézni az óceán közepén sem. Ezek a dolgok számítanak.

De van itt valami, ami az utóbbi időben motoszkál a fejemben, miután elolvastam néhány kutatást a University College Londonról: lehet, hogy olyan dologgal játszunk, amit nem igazán értünk, és ehhez még dübörgő tempóban hozzá is fogtunk.

A korom-probléma, amiről senki sem beszél

Szóval a helyzet a következő. Amikor rakéták fel repülnek (és amikor az első fokozatok visszazuhannak a légkörön keresztül), fekete szenet – lényegében korom – bocsátanak ki. A koromról valószínűleg hallottatok már autók kipufogójából vagy erdőtüzekből. De itt van, ami miatt a rakéta-korom más: a felső légkörben ötszázszor tovább marad, mint a föld közelében.

Ötszázszor.

Hagyjátok, hogy ez egy pillanatra leülepedjen.

Ez nem csak egy érdekes tény, hanem komoly ügy. Az a hosszú élettartam azt jelenti, hogy ezek a részecskék sokkal több időt kapnak arra, hogy befolyásolják a klímarendszerünket. És még valami – néhány ilyen részecske valójában blokkolja a napfényt, ami hűtő hatást okozhat. A kutatók ezt "lényegében szabályozatlan geoengineering kísérletnek" nevezik.

A geoengineering az, amikor az emberek szándékosan megpróbálják manipulálni a Föld klímáját – általában úgy, hogy anyagokat juttatnak a légkörbe, hogy a napfényt visszaverjék az űrbe. A ijesztő rész? Senki sem kérdezett meg minket, hogy akartuk-e ezt. Nem voltak megbeszélések az etikáról. Egyszerűen... csináljuk. Véletlenül.

A SpaceX és a mega-konstellációk boomja

Nem akarok itt egyetlen céget sem pellengérre állítani, de őszintén: a SpaceX az elefánt a szobában. Az ő Starlink műhold-konstellációjuk – ami internetes hozzáférést ígér a Föld bármely pontján – már több mint 10 000 műholdat juttatott pályára. Tízezer. Ez a jelenleg felette lévő összes aktív műhold több mint fele.

És nem fejezték be. Még csak közel sem.

Az UCL tanulmánya szerint a Starlink önmagában a legtöbb indítás növekedést hajtotta végre. Szóval miközben mind izgatottak vagyunk a globális szélessávú internet miatt, talán fel kellene tenni a kérdést: mit csinál az a rengeteg infrastruktúra azzal az éggel felettünk?

Van itt valami pozitív oldal?

Itt kezd bonyolódni a dolog. A rakéta-szennyezés hűtő hatása majdnem... jól hangzik? Egy klímaváltozással küzdő világban lehet, hogy a kevesebb rakéta rossz nekünk?

A tudósok nem hiszik el. És őszintén szólva én sem. A probléma az ellenőrizetlen kísérletekkel az, hogy nem te választod meg az eredményeket. A vulkánkitörések is hűtik a bolygót – de más problémákat is okoznak, a zavaros időjárási mintáktól kezdve a mezőgazdasági kudarcokig. Fogalmunk sincs, mit tehet a lassú, állandó korom-csöpögés a monszunmintázatokra, az óceáni áramlatokra vagy olyan ökoszisztémákra, amelyeket még nem is értünk teljesen.

És nem csak a korom miatt kell aggódni. Egy nemrégi tanulmány kiemelte, hogy egyetlen Falcon 9 indítás februárban 30 kilogramm lítiumot juttatott a légkörbe. Ez több mint tízszer annyi, mint amennyit a teljes bolygó általában egy nap alatt termel. Lényegében kémiai kísérletet futtatunk globális léptékben, indításról indításra.

A jó hírek (Igen, vannak ilyenek is)

Megígértem magamnak, hogy nem teljesen szomorú hangnemben fejezem be, mert őszintén szólva nem hiszem, hogy az lenne a hasznos vagy pontos.

A kutatók azt mondják, az eddigi hatás még viszonylag kicsi. Nem léptünk át visszafordíthatatlan küszöböket. És ellentétben a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó szén-dioxiddal, ez a szennyezés nem halmozódik fel évszázadokra – végül azok a koromrészecskék lejjutnak.

Szóval itt a helyzet: valójában van egy ablakunk. Nem örökre, de most éppen ott vagyunk, ahol az okos szabályozás és az átgondolt ipari gyakorlat valódi változást hozhatna. A kutatók nemzetközi együttműködést sürgetnek az indítási szennyezés szabványairól, ami őszintén szólva évekkel ezelőtt meg kellett volna történnie.

Amit újra és újra végiggondolok

Napok óta gondolkodom ezen, és itt van, ami leginkább megfogott: annyira izgatottak vagyunk az űr lehetőségeitől, hogy elfelejtettük feltenni az alapvető kérdést: mit is adunk cserébe. Minden indítás nyomot hagy. Minden műhold-konstelláció megváltoztatja az éjszakai eget és a felette lévő légkört.

Ez nem jelenti azt, hogy ab kellene hagynunk az űr felfedezését – abszolút nem. De talán, csak talán, lassítanunk kellene annyira, hogy megértsük, mit csinálunk, mielőtt többet csinálnánk belőle. Mert a légkör nem alkudozik, és nem küld levelet, amikor bajlódunk vele.

Néha a jó szülőföld-gazda lenni azt jelenti, hogy megállunk feltenni a nehéz kérdéseket, még akkor is, ha valami nagyon, nagyon menőnek tűnik.

Forrás: Popular Mechanics – The Rocket Boom Has a Dark Side That Nobody's Talking About