A bába varangy és a megtört tudós
Hadd meséljek nektek egy igazán szívbe markoló történetről. Tudománytörténet egy furcsa kis varangyról, egy kiváló tudósról, aki túl sok tetves volt ahhoz, hogy alkalmazkodjon, és egy botrányról, ami lehet, hogy simán fel volt rendezve.
A bába varangy: a természet legbizarrabb apukája
Kezdjük ezzel a furcsa lénnyel. A bába varangy (Alytes obstetricans) az a fajta állat, ami után az ember csak hümmög és csodálkozik, hogyan is tervezhette meg az evolúció.
Ezek a kis kétéltűek valami nagyon érdekes dolgot csinálnak. Normális varangyok a vízben rakják a petéiket, de ezek nem. Szárazföldön párosodnak. És itt jön a java: a hím cipeli a megtermékenyített petéket a hátsó lábai köré tekerve. Komolyan, tologatja magával a jövő babáit, mint egy hátizsákot. Innen a név: bába.
Mivel ez a fajta a szárazföldön evolvedett, a hímeknek nincs szükségük azokra a durva "nászoló párnákra" a lábujjaikon. Tudod, azokra a gumós dudorokra, amiket a vízimunka kedvelő varangyok használnak, hogy meg tudjanak kapaszkodni a párosodás közben.
Na most, itt jön a képbe Paul Kammerer.
Kammerer: korának kíválósága
Kammerer a bécsi Prater parkban működő Viváriumban dolgozott a század elején. Ez egyfajta akvárium és terrárium volt, ahol olyan lényekkel kísérleteztek, amikről a legtöbb ember soha nem is hallott.
És Kammerer épp valami nagyon érdekes dolgot csinált. A biológia egyik legvitatottabb elméletét tesztelte.
Lamarck evolúciós elmélete volt az, ami akkoriban keringett. Jean-Baptiste Lamarck után elnevezve azt sugallta, hogy a szülők életük során szerzett tulajdonságai átöröklődhetnek a gyerekeikre. Ha a zsiráfodéd meg nyújtózkodott a magas levelekért, hopp, minden jövőbeli zsiráf hosszabb nyakkal született.
Ez Darwin eszméjével versenyzett, és az első világháború után igazi politikai viharrá alakult. A Szovjetunió imádta a lamarckizmust, mert jól passzolt az ideológiájukhoz a környezetalakításról. A nyugati tudósok neo-darwinistái másképp látták. Ami tudományos vita volt, az ideológiai háborúvá vált.
A kísérlet
Na szóval, Kammerer megtette: több generáción keresztül vízben szaporodásra kényszerítette a bába varangyokat. És valami furcsa történt. Az utódok nászoló párnákat kezdtek fejleszteni a lábaikon. Tudod, azokat a kapaszkodó dudorokat, amikkel a szárazföldi párosodású varangyok egyszerűen nem rendelkeznek.
Ez hatalmas dolog lett volna! Ha igaz, akkor azt jelentette, hogy a varangyok új tulajdonságokat fejlesztenek a környezetük hatására, és ezeket át is adják a babáiknak. A lamarckizmus diadalmas!
Vagy mégsem?
A repedések
És itt válik igazán tragikussá Kammerer története. Ő maga sem volt benne biztos, hogy a kísérlete valóban azt bizonyítja, amit az emberek akartak.
Egy 1923-as előadásán Kammerer beismerte, hogy talán ez egyáltalán nem a szerzett tulajdonságok öröklődése. A bába varangy egyszerűen visszaállhatott egy ősi formára. Gondolj csak bele: lehet, hogy évmilliókkal ezelőtt a nászoló párnával rendelkező varangyok voltak a normálisak, és a mi szárazföldi bába varangyaink hagyták el ezt a tulajdonságot az idők során. Tedd vissza őket vízbe, és — csodálkozás! — a vonás visszatér, mint egy rég nem látott családi ereklye.
Kammerer sokkal, de sokkal jobb bizonyítékokkal rendelkezett más kísérletekből. A szalamandrákkal, a tengeri uborkákkal és a vak barlangi gőtefishel végzett munkája dokumentált és robusztus volt. De senkit nem igazán érdekelt.
A botrány
1926 augusztusában, mindössze hetekkel Kammerer halála előtt, a Nature cikkeket közölt, amik felfedték, hogy az egyik megőrzött példányt a laborjából indiai tintával injektálták be, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne nászoló párnája. Valaki — talán egy laborasszisztens, talán egy ellenség — meghamisította a bizonyítékot.
A tudományos közösség azonnal lecsapott. William Bateson, a genetika egyik alapító atyja, nem tudta megismételni Kammerer eredményeit a saját laborjában. Ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy különböző körülmények különböző eredményeket hozhatnak, Bateson úgy döntött, Kammerer biztosan csaló. A bába varangy lett a fegyvere.
A vég
- szeptember 23-án Paul Kammerer kiment a bécsi erdőbe és agyonlőtte magát. A búcsúlevelében a kollégái igazságtalan bánásmódjára panaszkodott. Nem volt teljesen alaptalan.
De ami igazán kísért ezen a történeten: halála előtt Kammerer épp csomagolt, hogy Moszkvába költözzön. Ivan Pavlovval akart új kutatóintézetet építeni. Bármi is történt, még mindig keresték. Még mindig voltak hívők.
És a legijesztőbb az, hogy még mindig nem tudjuk pontosan, mi is történt. Kammerer hamisította a példányt? Valaki más tette, hogy elpusztítsa? Egy túlbuzgó asszisztens próbálta meghökkenteni a főnökét?
Mit üzen ez a történet?
A tudománynak objektívnek kell lennie, ugye? Csak követni az bizonyítékot, amerre vezet. De ez a történet emlékeztet minket, hogy a tudósok is csak emberek. Vanikh他们的 egos, politikai elkötelezettségeik, és megvan bennük a vágy, hogy IGAZUK legyen.
Amikor a lamarckizmus a szovjet ideológiához kapcsolódott, támogatása veszélyessé vált. Kammerer nem csak tudós volt — potenciális szimbólum lett egy ideológiai háborúban.
A tragikus irónia az, hogy Kammerer valódi, legerősebb bizonyítéka a szerzett tulajdonságok öröklődésére olyan kísérletekből származott, amiket nem lehetett atopizmusként elutasítani. De senki nem akarta azokat nézni. Mindenki a bába varangyot akarta, ezt a gyönyörű, bizarr lényt, hogy legyen a döntő bizonyíték.
Egy évszázaddal később még mindig vitatkozunk arról, mennyire formál minket a környezetünk és a gyerekeinket. Az epigenetika már megmutatta, hogy az élmények kémiai nyomokat hagyhatnak a DNS-ünkön, ami befolyásolja a következő generációkat. Lehet, hogy Kammerer mégis valamire rátalált — csak túl korán, és túl vitatott volt a saját korához képest.
Egy dolog egészen biztos: a bába varangy örökre össze lesz kapcsolva Paul Kammererrel, egy emberrel, aki vagy tudományos csalást követett el, vagy áldozata lett annak. És talán soha nem fogjuk megtudni, melyik volt.