Az a pillanat, amikor a CIA Hollywood sokszínűségét akarta propagálni

Van egy sztori, amit muszáj megosztanom veletek – ez tényleg mellbevágott.

Képzeljük el: 1953-at írjuk. A hidegháború dübörög, a Legfelsőbb Bíróság épp a Brown v. Board of Education ügyet tárgyalja. Ezzel egy időben forgatják A komornyik című filmet – ez egy szokásos golf-vígjáték, benne Dean Martinnal, aki végigénekeli a jeleneteket. Ártatlan kis vállalkozás, nem?

Akkor mi a meglepő? Nemrég előkerült dokumentumok szerint a CIA valakit teljesen beágyazott a Hollywoodba, aki azt próbálta elérni, hogy a film háttérképeiben fekete színészek is feltűnjenek. Konkrétan néhány "néger" a tömegjelenetekben, és ha lehet, vezetve egy "szép, modern autót".

Huh. A CIA több sokszínűséget akart a filmekben? Ez azért elég furcsa, nem?

Mi is történt valójában?

És itt jön a érdekes rész. John Sbardellati, a Houstoni Egyetem történésze évek óta turkál a lehallgatott FBI és CIA iratokban. Amit talált, az alapjaiban rázza meg azt a narratívát, amit a kormány és Hollywood kapcsolatáról szoktunk gondolni a hidegháború alatt.

A vörös veszélyről (Red Scare) valószínűleg hallottatok már – hogy a kormány halálra volt rémülve a kommunista beszivárgástól a szórakoztatóiparban. Ez igaz. De Sbardellati észrevett valamit, amit a történészek eddig nagyjából figyelmen kívül hagytak: azt, ahogyan ezek az ügynökségek a faji kérdésről beszéltek a dokumentumaikban.

Két elmélet verseng egymással arról, miért is érdekelhette a kormányt a polgári jogok ügye:

Elmélet egy: A hidegháború új fegyvert adott a kormánynak a polgári jogi mozgalom ellen, mert egyszerűen kommunistáknak lehetett bélyegezni az aktivistákat.

Elmélet kettő: Ennek pont az ellenkezője – a hidegháború valójában ösztönözte az amerikai elitességet a polgári jogok támogatására, mert őszintén szólva az ország imidzse külföldön elég rosszul festett. A Jim Crow-törvények kínosak voltak, és nehéz volt "amerikai szabadságot" eladni az újonnan függetlenedő országoknak, miközben a fekete amerikaiak nem ülhettek le ugyanahhoz a bárpulthoz.

Mindkét elméletnek van alapja. De Sbardellati valami árnyaltabbat talált, amikor tényleg elolvasta a hírszerzési jelentéseket: a kormány álláspontja nem volt állandó. Inkább olyan volt, mint egy karakterfejlődés a filmben – az évek során változott.

A fordulat

Kezdetben az FBI gyanakodva nézett azokra a filmekre, amelyek méltóságteljes fekete karaktereket mutattak be. Komolyan azt hitték, ez kommunista propaganda – alattomos aláásás, hogy Amerika rossz színben tűnjön fel. Egy 1947-es FBI-informátor például panaszkodott, hogy a Test és lélek (Body and Soul) című bokszfilm propaganda, mert pozitív színben mutatta be a fekete ökölvívót.

De valami megváltozott az 1950-es évek elejére. Az USA épp globális versenyben volt a befolyásért, különösen az úgynevezett "harmadik világban", és az amerikai rasszizmus bizonyítékainak világméretű terjesztése egyre nagyobb problémát jelentett.

Szóval a CIA, érdekes módon, elkezdte bátorítani Hollywoodot, hogy több integrációt, több sokszínűséget mutasson be. Nem azért, mert hirtelen polgári jogi bajnok lett. Hanem azért, mert rájuk jött, hogy a szegregált filmek képmutatóvá teszik Amerikát, miközben épp azt próbáljuk bizonygatni a világnak, hogy a rendszerünk jobb a kommunizmusnál.

Képkezelés. Ennyi.

Miért fontos ez?

Most mondhatjátok: "Ez azért elég cinikus, nem? Nem érdekelte őket a fekete amerikaiak sorsa."

És őszintén? Valószínűleg igazatok van. Az indítékok önzőek voltak. De amitől én igazán lázba jövök ezen a sztorin – az az, hogy megmutatja, mennyire bonyolult a történelem. A haladás nem mindig jön tiszta altruizmusból. Néha a helyes dolog bonyolult okokból történik meg, és ez rendben van. Még mindig haladás.

Legközelebb, amikor megnézel egy régi filmet és észreveszel egy "token fekete szereplőt" a háttérben (ami egy valós minta volt az 1950-es évek filmjeiben), gondolj arra, hogy lehet, épp a hidegháborús számítások közvetett eredményét látod. Olyan intelligenciatisztek döntéseit, akiket többet érdekelt a nemzetközi megítélés, mint az emberi méltóság.

Furcsa. Kellemetlen. De azért elég faszcináló látni, hogyan működik néha a hatalom gépezete.

A történelem néha kevésbé arról szól, hogy hősök és gonoszok vannak, és inkább arról, hogy kétséges motivációjú emberek komplikált okokból csinálnak dolgokat – és az eredmények úgyis számítanak.

Elgondolkodtató, ugye?

Forrás: Popular Mechanics