Rendben, egész héten ezen gondolkoztam, és őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy ez lenyűgöző vagy rémisztő. Talán mindkettő.
A dolog a következő: amikor az éjszakai égboltra nézünk, nem az egész univerzumot látjuk. A megfigyelhető univerzumot látjuk – azt a részét, ahonnan a fénynek valóban volt elég ideje, hogy elérje a szemünket, mióta az univerzum körülbelül 13,8 milliárd évvel ezelőtt létrejött. Ez a láthatósági gömb minden irányban körülbelül 46 milliárd fényévre terjed ki, ami soknak tűnik (és az is), de lehet, hogy csak egy szomszédság valami sokkal, sokkal nagyobbban.
Na, itt válik igazán furcsává a dolog.
A horizontprobléma (nem csak az éghajlatváltozásról van szó)
Mindig úgy képzeltem, hogy ha jobb teleszkópokat építenénk, előbb-utóbb egyre távolabbra látnánk, fokozatosan feltárva az egész univerzumot. De ez nem egészen így működik. A megfigyelhető univerzum nem csupán a jelenlegi technológiánk határa – ez egy alapvető korlát arra nézve, milyen információ érhet el minket valaha. Soha többé. Bármennyire türelmesek vagyunk, és bármilyen fejlett eszközök állnak is rendelkezésünkre.
A kozmikus horizonton túl? Az univerzum folytatódik, de fénye soha, de soha nem fog elérni minket. Vagyunk egy kis információs buborékban, örökre.
Ami felveti a nyilvánvaló kérdést: van valahol ott kint egy perem? Vagy egyszerűen csak... örökké folytatódik?
A Föld a segítségünre (némi fenntartással)
A gondolkodás szép oldala a kozmikus méretekben, hogy a saját bolygónk ad egy módot arra, hogy az agyunk befogadja azt.
Gondoljunk arra, hogy a Földön állunk. Bármely irányba sétálunk, sosem ütközünk egy falba. A talaj nem áll meg egyszerűen. Mégis a Föld biztosan véges – nem sétálhatunk örökké anélkül, hogy végül ne jutnánk vissza oda, ahonnan indultunk. A trükk az, hogy a Föld felszíne önmagára görbül vissza. Nincs pereme, de van egy korlátozott területe.
Lehet, hogy az univerzum ugyanígy működik? Lehet, hogy a tér véges, de határok nélkül, önmagára görbülve, mint a Föld felszínének egy 3D-s változata?
A tudósok ezt tényleg tesztelték. És őszintén szólva, a módszereik zseniálisak.
A háromszögek nem hazudnak (általában)
Itt egy trükk a bulira: egy sík papírlapon bármely háromszög szögeinek összege pontosan 180 fok. Mindig. Ez csak geometria.
De egy görbült felületen a dolgok megváltoznak. Rajzolj egy háromszöget egy narancsra, és a szögek összege több lesz, mint 180 fok. A felület arra kényszeríti az egyenes vonalakat, hogy meghajoljanak.
A csillagászok lényegében ezt tették magával az univerzummal. Milliárd fényévre kiterjedő kozmikus háromszögeket mértek, és az eredmény? A szögek összege nagyjából pontosan 180 fok. A tér síknak tűnik.
De – és ez egy hatalmas de – mi van, ha a Föld görbületét próbálod megmérni, miközben a nappalidban állsz? A kis darab padlód teljesen síknak tűnik. Sok nagyobb távolságokon kellene mérned, hogy észledd az igazi görbületet.
Ez az univerum dióhéjban. A megfigyelhető darabunk síknak tűnik, de az egész univer