Az a nap, amikor Boston banánszirupban úszott

Hadd valljam be őszintén: amikor először hallottam a 1919-es bostoni banánszirup-katasztrófáról, biztos voltam benne, hogy valaki át akar verni. Banánszirup? Robbanás? Ragacsos hullám, ami embereket öl? Hihetetlenül hangzik.

De ez a történet száz százalékig igaz. És őszintén? Az egyik legfélelmetesebb és legdühítőbb katasztrófa, amiről valaha olvastam.

Egy vacak tartály története

Képzeld el: 1919. január 15. Boston North End negyedében éppen csendben telik a hideg téli délután, amikor egyszer csak – BUMM – hatalmas robbanás rázza meg a várost. Az United States Industrial Alcohol cég egyik hatalmas tartálya szétdurran, és banánszirup-hullám önti el az utcákat, 55 kilométer per órás sebességgel.

A tartályban több mint 8 millió liter banánszirup volt – igen, jól olvastad. És ez a szerkezet egyszerűen feladta. Miért? Mert valaki úgy döntött, épít egy ipari tartályt, de nem kérdezett meg egyetlen mérnököt sem.

Arthur P. Jell nevű középvezető kapta a megbízást az építésre. A lényeg: Jellnek egy csepp mérnöki tapasztalata sem volt. Semmi. De ez nem akadályozta meg a vezetőséget abban, hogy rábízzanak egy több millió literes, nyomás alatt álló folyadékot tároló szerkezetet.

Látod, hova fut ez ki?

Spórolás a maximumon

Jellnek sietnie kellett (mindig így van, nem?), ezért hozott néhány... nevezzük őket "kérdéses" döntést:

• Nem kért tanácsot igazi építőmérnököktől
• Nem végeztette el az anyagvizsgálatot
• És itt jön a legjobb rész: soha, egyetlenegyszer sem tesztelte a tartályt, mielőtt megtöltötte volna több millió liter banánsziruppal

A tartály annyira kapkodva készült, hogy szinte azonnal repedezni kezdett, ahogy megtöltötték. A környék gyerekei persze kanna gyűjtötték a kiszivárgó édes nedűt, azt hitték, ingyen csemege. (Visszagondolva ez egyszerre cuki és aggasztó.)

Az emberek panaszkodtak. A tartály láthatóan romlott, és kellemetlenül közel volt a lakóházakhoz. Isaac Gonzalez nevű vezető végül felmondott, mert aggasztották a biztonsági kockázatok. Mit csinált a cég? Barna festékkel átkente a tartályt, hogy elrejtsék a szivárgó ragacsot.

Komolyan, ez nem kitaláció.

A tökéletes (katasztrofális) vihar

Január 15-én a cég 5 millió liter banánszirupot kapott Kubából. Hogy könnyebben lehessen önteni, felfűtötték. De tudod, mi történik, ha meleg folyadékot keversz hideg folyadékkal? Gyors erjedés és gázképződés.

A tartály – amely már amúgy is repedezett és alig bírta – egyszerűen nem bírta a nyomást.

Az eredmény? Egy 7-8 méter magas banánszirup-hullám csapott le a North Endre, 55 kilométer per órás sebességgel. Fémdarabok és szegecsek halálos lövedékekké váltak. Épületek dőltek össze. Vasúti sínek törtek el. Vezetékek szakadtak ki a oszlopokból.

A Boston Post riportere így írta le a helyszínt: "Itt-ott vergődött valami – nem lehetett megállapítani, állat-e vagy ember. Csak valami felkavarodás, vad himbálózás a ragacsos masszában mutatta, hogy ott élet van."

Harmincegy ember meghalt azon a napon. További 150 megsebesült. Voltak köztük gyerekek is, akik a sűrű masszában fulladtak meg.

A rémálom takarítás

És itt jön a legőrültebb rész. Hogy a csudába takarítasz ki több millió liter banánszirupot a városi utcákról, Boston közepén, téli hidegben?

Borzalmas volt.

A slag nem vitte el. Néhány helyen a szirup megkeményedett, így a munkások felvágták és darabokban dobálták a kikötőbe. A maradékhoz kiderült, hogy csak a tengervíz oldja fel a masszát, szóval szó szerint óceánvizet pumpáltak az utcákon keresztül.

A szag – ami olvasmányokból tudom – borzasztó lehetett: erjesztett, rothadó édesség. A takarítás hetekig, talán tovább tartott. Egész városrészeket taroltak le. Ami valaha virágzó kikötői negyed volt, az most háborús övezetre hasonlított.

Igazságszolgáltatás (végül)

Itt jön az a rész, ami igazán fel tud dühíteni: a USIA kezdetben az anarchistákat hibáztatta, hogy felrobbantották a tartályt. Komolyan? Anarchisták? Bannával?

Amikor ez a képtelen vád összeomlott, az áldozatok és családjaik bepereltek mindenkit – rengetegen. Végül 119 pert egyesítettek, és ez lett Massachusetts történetének legnagyobb csoportos peres ügye.

Hat évbe telt, mire a céget végre felelősségre vonták. Hat év.

Mit tanít ez a történet?

Amit igazán felháborítónak találok: minden teljesen megelőzhető lett volna. A figyelmeztető jelek mindenhol ott voltak. A repedések, a szivárgások, a panaszok, a vezető, aki felmondott, mert félt a biztonságért. Minden megvolt.

De a nyereségvágy és a szűk határidők fontosabbak lettek a rendes mérnöki munkánál és az emberi biztonságnál.

Ez a katasztrófa jelentős változásokat hozott az építési szabályokban és biztonsági előírásokban – de ezek a változások túl későn jöttek a harmincegy ember számára, akik azon a januári délutánon meghaltak 1919-ben.

Néha eltöprengek magán a banánszirupon – honnan jött, hová ment, mihez kellett volna. De leginkább az egyszerű emberekre gondolok, akik csak élték az életüket, és rossz helyen, rossz időben voltak.

Legközelebb, amikor egy ipari tartályt vagy létesítményt látsz, gondolj arra: gyakran van egy történet ezek mögött a szerkezetek mögött. Néha ez a történet tragédia, rövidítések és következmények, amelyek generációkon át tartottak.

És ha valaha ellátogatsz Boston North Endjére, szánj egy pillanatot arra, hogy gondolj arra a napra, amikor ez a negyed egy ragadós édes hullámban úszott. Ez egy olyan történet, amit érdemes megjegyezni – nem csak azért, mert bizarr, hanem azért, mert emlékeztet minket, miért fontosak a biztonsági előírások.

Mert senkinek sem lenne szabad megtanulnia azt, hogy a banánszirup éppoly halálos lehet, mint bármely más természeti erő, ha emberi gondatlanság játszik közre.

Forrás: Popular Mechanics