A vonat, amin a pokol kitört

Képzeld el: 1939. augusztus 12. Ülsz egy étkezőkocsiban a City of San Francisco fedélzetén — az egyik legcsodálatosabb vonat, amit valaha építettek — és egy kiadós vacsora után brandyt szürcsölsz. A szerelvény szinte suhan a nevadai sivatagban. Klíma működik a kocsiban, a szobádban rádió szól, és a jegyed több mint kétezer dollárba került oda-vissza. A világ gyönyörű.

Aztán jön a fordulat.

Minden előjel nélkül megremegnek a poharak az asztalokon. A sörösüvegek lepattannak a padlóra. Valaki kirepül az üléséből. És akkor — sötétség.

Amit ezután történt, az az amerikai történelem egyik legfélelmetesebb vasúti katasztrófája.

Az álomvonat, ami rémálommá vált

A City of San Francisco nem volt holmi átlagos szerelvény. Ez egy negyed mérföld hosszú, színpompás mozgó palota volt — élénksárga, narancssárga és vörös árnyalatokban pompázó festmények díszítették, amelyek San Francisco nevezetességeit ábrázolták. Belül? Minden puha volt. Klíma (1939-ben ez még kuriózumnak számított!), meleg és hideg folyóvíz, teljes értékű fodrászat, sőt, még antennák is, amelyek rádióadásokat fogtak, hogy az utasok utazás közben is hallgathassanak zenét.

A hirdetések azt sugallták, hogy ez a vonat szinte varázslattal működik. Azt ígérték, hogy kevesebb mint 40 óra alatt eljuthatsz Chicagóból Oaklandbe. Abban az időben, amikor a repülés még ijesztő és egzotikus élmény volt sokaknak, ez volt a luxus csúcsa.

Szóval amikor F.S. Foote, egy Berkeley-ből származó helyi fickó felszállt erre a vonatra azon az augusztusi estén, valószínűleg szerencsésnek érezte magát. Az IBM-nél dolgozott New Yorkban, és tizenegy kellemes nyugati-parti nap után tartott hazafelé. Semmi más, csak jó hangulat és izgalom.

Aztán jött valami furcsa érzés. Foote nem tudta shakeelni a gondolatot, hogy valami nincs rendben — még azelőtt, hogy a vonat megremegett volna.

Azt mondják, a hatodik érzék néha hamarabb tudja, mint az agyunk.

A pillanat, amikor minden megváltozott

21:30-kor a vonat elrobogott Carlin, Nevada mellett, és egy híd felé tartott, ami a Humboldt-folyó szurdokán ívelt át. Ed Hecox gépész ült a vezetőfülkében, és nagyjából 145 kilométer per órás sebességgel tolta a szerelvényt, hogy behozza az elmaradást. Az menetrend már fél órával járt lemaradásban, és Hecox próbálta tartani az ütemtervet.

Kinézett az ablakon, és észrevett valami furcsát: egy zöld szélmalom gördült előtte a sivatagban. A szélmalomok nem ritkák Nevadában, de ez a darab valahogy... furcsa volt. A színe nem stimmelt augusztusban, amikor már minden barnának és száraznak kellett volna lennie.

Nem volt ideje sokat gondolkodni rajta. A vonat megrándult. A lámpák kialudtak.

Hecox később így írta le a történteket egy történelmi társaságnak:

"Amikor a mozdony megállt, visszafutottam. Csak a sérültek és haldoklók sikolyait és nyögdécselését hallottam mindenfelé. Por volt mindenhol, nem fújt a szél, és a por mindenhol leülepedett. Egyetlen élő embert sem láttam."

El tudod képzelni? Rohanni abban a sötétben, körülötted a szenvedés hangjai, egyetlen lelket sem látsz?

A bizonyíték, ami mindent megváltoztatott

Itt jön a számomra legijesztőbb rész: a vizsgálók szabotázst találtak. A síneket szándékosan megmunkálták. Az a zöld "szélmalom", amit Hecox látott? Nem volt növény — valószínűleg a szabotázs eszközének egy darabja, talán egy villáskulcs vagy szerszám, amit odahelyeztek, és elkapta a reflektor fényét.

A vonat 145 kilométer per órával ment, de még a megengedett 100 kilométer per órás sebességnél is katasztrofális lett volna a sabotált sínre ráfutni. Ez nem olyan baleset volt, ami "majd egyszer megtörténik". Valaki megcsinálta.

És itt válik igazán érdekessé: több mint ezer nyomot vizsgáltak ki. Ezret! Az újságok címlapokra tették a sztorit országszerte. Mindenki válaszokat akart. Hogyan tehette ezt valaki? Miért tenné ezt valaki? Ki volt ez a személy?

Sosem derült ki.

A következmények: Kórház, ahol nem volt elég ágy

Húsznnégyen meghaltak abban a szerencsétlenségben. Százhuszonegy túlélőt szállították az Elko Megyei Kórházba, ahol — és ez szíven üt egy kicsit — egyszerűen nem volt elég ágy. Néhány áldozat a padlóra került.

És itt a csavar: a Standard Oil elnöke — tudod, az egyik leggazdagabb ember Amerikában, aki nyilván megengedhette magának a legdrágább jegyet azon a fenséges vonaton — a kórház padlóján kötött ki, miközben a hordárok feküdtek az ágyakban mellette. A vagyon megvehette a luxust, de nem vehetett biztos helyet a sürgősségi osztályon.

Gondolj bele. Minden pénz a világon, első osztályú szállás, a legmodernebb vonat... és semmi nem számított, amikor valaki úgy döntött, istennek áll a síneken.

A megoldatlan rejtély

Szóval itt a kérdésem, és azóta gondolkodom rajta, mióta először találkoztam ezzel a sztorival: mi történt? Ki volt a felelős?

Gondolkodj el rajta. 1939-ben egy vonatot szabotálni nem volt egyszerű. Tudnod kellett a menetrendet. Hozzá kellett férned a sínekhez. Annyira kellett dolgoznod, hogy senki ne lásson, a nevadai sivatag közepén, és úgy kellett kinéznie, mint egy balesetnek.

Ez nem olyan dolog, amit egy random őrült csinál meg haverokkal. Ez megtervezett. Ez szándékos. Ez személyes.

Volt egy lesújtott alkalmazott? Valaki, aki haragudott a vasúti társaságra? Egy versenytárs, aki próbálta lejáratni a vonatot? Vagy valami még sötétebb, amire sosem gondoltunk?

Valószínűleg sosem tudjuk meg. És őszintén? Ez az, ami miatt ez a sztori velem marad. Olyan korban élünk, ahol úgy gondoljuk, hogy bármit meg tudunk oldani elég technológiával és nyomozással, de itt vagyunk, 85 évvel később, még mindig válaszok nélkül arról, hogy ki ölt meg huszonnégy embert egy City of San Francisco nevű vonaton.

A múlt néha megtartja a titkait.

Miért számít ez a sztori

Azért gondolkodom ezeken a történeteken, mert emlékeztetnek minket, hogy a történelem nem csak dátumok és nevek a tankönyvekben. Valós emberek — családokkal, jövővel, olyan álmokkal, mint a mieink — szálltak fel arra a vonatra, remélve, hogy kaland és kényelem várja őket. Ehelyett tragédiát kaptak.

És valahol ott kívül, bárki is tette ezt, egész életében élt anélkül, hogy igazságot szolgáltattak volna neki. Huszonnégy család sosem kapott lezárást. A túlélők magukon cipelték ezt a traumát, amíg meg nem haltak.

Ez nehéz téma egy blogposzthoz, tudom. De úgy gondolom, ezek a sztorik számítanak. Emlékeztetnek minket, hogy szorítsuk magunkhoz az embereinket, értékeljük az unalmas napokat, és sose vegyük magától értetődőnek a biztonságot — még akkor sem, ha brandyt szürcsölünk egy luxus étkezőkocsiban.

Legközelebb, amikor felszállsz egy vonatra (vagy repülőgépre, buszra, vagy bármire), szánj egy pillanatot arra, hogy értékeld: több ezer ember dolgozott azért, hogy biztonságban odaérj, ahova mész. A történelemben nem mindenki volt ilyen szerencsés.