És ha évekkel korábban ki tudnánk mutatni az Alzheimer-kórt?
Most valamit muszáj megosztanom, ami tényleg felvillanyozott ezen a héten. Olyan felfedezésről van szó, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni – és ami elgondolkodtat az orvostudomány jövőjéről.
Az Oslói Egyetem kutatói azt találták, hogy az Alzheimer-kór akár hét évvel korábban is nyomot hagyhat az agyunkon, mint ahogy a jelenlegi legjobb agyszennyes technológiánk bármit is ki tud mutatni.
Hét év. Ez azért nem kevés idő.
Lássuk, miért is olyan fontos ez.
A probléma azzal, ahogy most kimutatjuk az Alzheimer-kórt
Manapság, amikor az orvosok korai stádiumban szeretnék felismerni az Alzheimer-kórt, gyakran egy úgynevezett amyloid-PET vizsgálatot használnak. Gondoljunk rá úgy, mint egy speciális kamerára, ami látja az amyloid plakkokat – azokat a ragadós fehérje-csomókat, amelyek az Alzheimeres agyban felhalmozódnak.
A lényeg viszont az, hogy ezeket a vizsgálatokat tekintik a legjobbnak, a legmegbízhatóbb eszköznek. Ám az új, Nature Neuroscience-ban megjelent tanulmány szerint még ez a finom technológia is képes lehet elmulasztani a legkorábbi jeleket.
A kutatók közel húsz éven keresztül követték az egészséges résztvevőket, rendszeres agyszennyes vizsgálatokkal. Az ilyen hosszú távú adatgyűjtés rendkívül ritka és értékes kincs. Azáltal, hogy ilyen sokáig figyelték az embereket, pontosan ki tudták mutatni, mikor jelentek meg először plakkok a felvételeken – majd visszanéztek, hogyan nézett ki az agy azelőtt.
Amit találtak, az figyelemre méltó volt: az agy szerkezetileg már évekkel korábban változott, mielőtt bármilyen plakk láthatóvá vált volna.
Ez mindent megváltoztat
James Michael Roe, a kutatás vezetője (aki akkor posztdoktorként dolgozott az Oslói Egyetemen) így fogalmazott: „A legkorábbi jelet találtuk meg az agyszennyes vizsgálatokon eddig, ami hasznos lehet a betegség nyomon követésére, még a tünetek megjelenése előtt."
Érdemes egy pillanatra elgondolkodni ezen.
Jelenleg, mire az Alzheimer-kór láthatóvá válik a felvételeken, már jelentős károsodás történt. De ez az eredmény azt sugallja, hogy van egy korábbi fejezete a történetnek, amit teljesen figyelmen kívül hagytunk.
Anders Martin Fjell professzor, a kutatás vezetője a felfedezést „a tanulmány legforradalmibb aspektusának" nevezte. Ezek kognitívan egészséges idős felnőttek voltak – emberek, akik normálisan működtek a mindennapjaikban –, mégis az agyuk már finom szerkezeti változásokat mutatott, amelyek végül plakk-felhalmozódáshoz vezettek volna.
Két lehetőség, ami átírhatja a gyógyszerfejlesztést
Itt válik igazán érdekessé a dolog. A kutatók két lehetséges magyarázatot javasolnak arra, amit megfigyeltek:
Első opció: A plakk-felhalmozódáshoz vezető folyamatok már csendben károsíthatják az agyat, csak éppen a jelenlegi szennyes vizsgálatok érzékenységi küszöbe alatt. A plakkok még nem láthatók, de a kár már történik.
Második opció: Valami teljesen más okozhatja az agy változásait, ami megelőzi és talán ki is váltja a plakk-felhalmozódást – amit mi eddig a kiindulópontnak gondoltunk.
Ha a második opció bizonyul igaznak, az gyökeresen megváltoztathatja a gyógyszerfejlesztést. Az Alzheimer elleni gyógyszerek többsége a plakkok eltávolítására összpontosít. De ha az agy már más mechanizmusokon keresztül változik, akkor a plakkokra irányuló kezelés olyan lehet, mintha megpróbálnánk oltani a tüzet, miután a ház már leégett.
Ahogy Fjell professzor megjegyezte, ez arra utal, hogy kulcsfontosságú lehet olyan gyógyszerek fejlesztésének folytatása, amelyek más folyamatokat is céloznak, nem csak a plakk-felhalmozódást.
A saját véleményem
Már egy ideje foglalkozom tudományos témákkal, és be kell vallanom – az efféle kutatások másképp adnak reményt, mint a tipikus áttörések bejelentései. Gyakran hallunk ígéretes eredményekről, amelyek még évtizedekre vannak a gyakorlati hasznosítástól.
De a korábbi felismerés? Azzal most tudunk valamit kezdeni. Még a jelenlegi technológiával is, ha az orvosok tudják, mire kell figyelniük korai figyelmeztető jelként, segíthetnek a betegeknek életmódbeli változtatásokat eszközölni, monitorozni az állapotukat, és potenciálisan klinikai vizsgálatokban részt venni, amikor a kezelések még működhetnek.
Az igazság az, hogy az Alzheimer-kór rendkívül makacs betegségnek bizonyult. A kihívás egy része az, hogy mire észleljük a memóriaproblémákat, a betegség már évek óta csendben halad. Az efféle kutatások lassan, de biztosan húzzák el a függönyt, betekintést nyújtva abba a ablakba, ahol a beavatkozás ténylegesen különbséget jelenthet.
Még sok mindent meg kell tanulnunk. De minden puzzles-darabka, amit felfedezünk – és különösen azok az eredmények, amelyek megkérdőjelezik a korábbi feltételezéseinket arról, mikor kezdődik ez a betegség –, közelebb visz minket ahhoz a naphoz, amikor az Alzheimer-kór inkább kezelhető állapot lehet, mint amitől félni kell.
Olyan jövő, amire szerintem mindnyájan várhatunk.