Az a furcsa pillanat, amikor a modern idegtudomány igazolja Freuddal

Hadd valljak be valamit. Régebben úgy gondoltam, hogy Freud bizonyos ötletei... hogy is mondjam... "korukat megelőzték", mások meg teljesen el voltak maradva. Aztán most jött ez az új kutatás, és őszintén szólva, lenyűgözött.

Egy friss tanulmány a Entropy folyóiratban azt állítja, hogy a modern idegtudomány és a pszichoanalízis gyakorlatilag ugyanazt írja le — csak épp más szavakkal. És ha igazuk van, az alapjaiban változtathatja meg, ahogy a szorongást, a kapcsolatokat és azt értjük, miért is működik egyáltalán a terápia.

De miről is van szó?

Az idegtudományban mostanában a "predikciós paradigmáról" beszélnek mindenki. Egyszerűen fogalmazva: az agyunk folyamatosan azt próbálja megjósolni, mi történik a következő pillanatban. Minden egyes másodpercben sejtéseket fogalmaz meg a világról, aztán összeveti azzal, ami valójában történik.

Képzeld el úgy, mint amikor egy barát mindig előre tudja, mit akarsz mondani — csak itt nem mondatokat próbál kitalálni, hanem magát a valóságot próbálja előre elkészíteni.

És itt jön a érdekes rész. A kutatók szerint ez gyanúsan hasonlít ahhoz, amiről Freud és a pszichoanalitikus utódai több mint száz éve beszélnek. Nevezetesen: nem úgy éljük meg a világot, amilyen, hanem a korábbi tapasztalataink szűrőjén keresztül.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

Mondok egy valós példát. Képzeld el, hogy valaki kritikus szülőkkel nőtt fel. Felnőttként belép egy megbeszélésre, ahol a kollégái normálisan beszélgetnek. De mivel az agya már "megjósolta", hogy az emberek ítélkezők lesznek, könnyen lehet, hogy úgy érzi, mindenki róla beszélt, vagy finom bírálatot kapott.

A kutatók ezt projekciónak nevezik — Freud kifejezése — és közvetlen kapcsolatban látják azzal, ahogy az agyunk az elvárásokkal tölti ki a hiányosságokat.

„A világ megélését a kialakult elvárásoknak megfelelően formáljuk" — mondja Erik Stänicke kutató. „A korábbi interakcióink fokozatosan befolyásolják, mit várunk a jövőbeli kapcsolatoktól és helyzetektől."

Nagyjából ez azt jelenti: mindannyian mentális sablonokkal járkálunk, és megpróbáljuk a valóságot belegyömöszölni ezekbe a sablonokba — függetlenül attól, illenek-e egyáltalán.

Miért ragadunk bele?

A prediktív idegtudomány és a pszichoanalízis is úgy írja le az elmét, mint valami, ami a stabilitásra vágyik. Az agy nem szereti a bizonytalanságot. Azt akarja, hogy minden kiszámítható és kezelhető legyen.

És itt jön a csavar: még a negatív elvárások is megnyugtatóak lehetnek, mert ismerősek. Ha azt várod, hogy a világ ellenséges, legalább tudod, hol vagy.

„A pszichoanalitikusok a lélek azon hajlamáról beszélnek, hogy újra meg újra létrehozza az ismerős kapcsolati mintákat, még akkor is, ha azok rosszul működnek" — magyarázza Stänicke.

Más szóval: azért ragadunk bele, mert működik — pontosabban kiszámítható. Az agy inkább lesz boldogtalan, de biztos a dolgában, mint hogy meglepődjön és bizonytalan legyen.

Ez rengeteg mindent megmagyaráz, nem? Miért maradnak az emberek rossz kapcsolatokban? Miért várja valaki folyamatosan az elutasítást, miközben a partnere valóban szereti? Miért sugall ugyanaz a belső kritikus napról napra ugyanazt a negatív gondolatot?

Nem azért van, mert "törött". Azért van, mert az agya úgy döntött, hogy ezek a predikciók csökkentik a bizonytalanságot — és a bizonytalanság sokkal ijesztőbb, mint a szenvedés.

A jó hír (mert van ilyen)

Amit igazán reményteli encontré en esta investigación: ha a mentális mintáink predikciók, az azt jelenti, hogy nem örökek. Csak... szokások. És a szokásokat meg lehet változtatni.

De időbe telik, és új tapasztalatokat igényel. A kutatók rámutatnak, hogy az elvárásaink nem csak tudatos hiedelmekként tárolódnak — beágyazódnak abba, ahogy másokhoz viszonyulunk, procedurális memóriaként, ami automatikusan formálja a kapcsolatainkat.

Ezért működhet a beszélgetős terápia. Amikor van egy terapeuta, aki következetesen melegséggel és őszinteséggel reagál, nem csak új információkat tanulsz — új predikciókat hozol létre. Az agyad elkezdi sejteni, hogy talán, csak talán, a kapcsolatoknak nem kell ugyanazt a fájdalmas mintát követniük.

„Ezen kívül mindkét modell betekintést nyújt abba, hogy az elvárásaink egy része nemcsak kognitívan rögzül, hanem procedurális memóriaként is, ami a kapcsolati létmódunkban nyilvánul meg" — magyarázza Stänicke.

Alapvetően: nem minden problémát gondolkodhatsz el. Néha át kell élned a megoldást — új kapcsolatokba és helyzetekbe kell belevágnod, amelyek lassan, fokozatosan frissítik a predikcióidat arról, mi lehetséges.

A lényeg

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én ezt furcsán megnyugtatónak találom. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok alapvetően törött, ha szorongásom van, bizalomproblémáim vagy bármi más. Ez csak azt jelenti, hogy az agyam azt csinálja, amit az agyak csinálnak — megpróbálja megjósolni és kontrollálni a világot a múltbeli tapasztalatok alapján.

A probléma akkor kezdődik, amikor ezek a predikciók merevvé és elavulttá válnak. A megoldás nem az, hogy elnyomjuk vagy figyelmen kívül hagyjuk őket, hanem hogy gyengéden új tapasztalatoknak tesszük ki magunkat, amelyek bővítik őket.

Freud sok mindent elrontott az évek során. De talán — csak talán — valami mélyen fontos dolgot fogott meg, amikor azt sugallta, hogy az, ahogy megjósoljuk a világot, alakítja, ahogy megéljük. És nem gyönyörű, hogy a tudomány végre utoléri?