Az elpusztíthatatlan bomba

Van egy sztori, ami éjszakánként nem hagyott-al次回.

Képzeld el: 1965 decembere. A vietnámi háború éppen felpörgött, és az USS Ticonderoga – egy második világháborús veterán repülőgép-hordozó – épp Japán felé tartott, miután újabb bombázó küldetéseket teljesített Észak-Vietnam felett. Papíron ez csak egy újabb rutinnap volt. Csakhogy a "rutin" veszélyes szó, ha atomfegyverekről van szó.

A legénység épp egy szokásos gyakorlatot hajtott végre: egy B43-as nukleáris bombát pakoltak fel egy Douglas A-4E Skyhawk csatarepülőgépre, majd le róla. Ez a szerkezet nem játék volt – akár 1 megatonnás erejű termonukleáris fegyverről beszéltünk. Összehasonlításként: ez nagyjából hetvenszer erősebb volt, mint a hirosimai pokol. Olyan eszköz, ami egy egész várost egy szempillantás alatt elsimíthatott a földdel.

Mitchell hajószakács ott volt azon a napon. Évekkel később az amerikai Haditengerészeti Intézetnek adott interjújában úgy emlékezett vissza, mintha tegnap lett volna. A csapatánál mindennek volt ellenőrző listája – hat ember, mindenki a saját feladatára figyelt. Az ő dolga? Biztosítani, hogy a fegyver "biztonságos" állapotban legyen, majd jelenteni a csapatvezetőnek. Amikor lehúzták a szürke ponyvát a bombáról, és meglátták a "Y1" jelölést, Mitchell azt mondja, a szíve a gyomrába szakadt. Mindenki pontosan tudta, mivel áll szemben.

Egy speciális hidraulikus teherautóval emelték be a közel 950 kilós bombát a Skyhawk alá, rögzítették, majd a gépet begurították a fedélzetre. És akkor jött a baj – szó szerint.

Az a helyzet a Ticonderogával, hogy a legtöbben nem tudják: ennek a hajónak a peremén volt a liftek egy része. Míg a legtöbb hordozón a liftek a hajó közepén kaptak helyet, a 2-es lift az oldaláből nyúlt ki, konzolszerűen a víz fölé. Az egyik oldalán semmi sem védte a tengertől. Persze volt biztonsági háló, hogy a legénység ne essen a vízbe, de azt a hálót biztosan nem arra tervezték, hogy megállítson egy közel egy tonnás repülőgépet.

A hajó jobbra kanyarodott. És ahogy fordult, a fedélzet megdőlt – és vele a liftplatform is. Hirtelen a nukleáris rakománnyal megpakolt Skyhawk enyhe lejtőn állt, pontosan a védtelen szél felé dőlve. A legénység tagjai őrülten fújták a sípokat, próbálták figyelmeztetni a pilótát, Douglas Webster hadn'tnagyot. De valamiért – talán el volt foglalva, talán épp valamit keresett a pilótafülkében – úgy tűnt, nem vette észre.

Aztán... vége lett. A Skyhawk legurult a peremről és a Csendes-óceánba zuhant. A bomba súlya mindent magával rántott. Senkinek nem maradt ideje reagálni. A gép, a pilóta és a legveszélyesebb fegyver, amit csak el lehet képzelni – minden a mélybe süllyedt, nagyjából 68 mérföldre Kikai szigetétől Japán partjaitól.

Ez hatvanegy éve történt.

És itt jön a igazán nyugtalanító rész: soha nem találták meg. Ez a megatonnás atomtöltet a Csendes-óceán fenekén van valahol, és amennyire tudom, senkinek nincs konkrét terve a felkutatására.

Nem tudom, neked mi a véleményed, de amikor ilyen történeteket olvasok, azon kapom magam, hogy azon töprengek: vajon hány hasonló közeli találkozás, emberi hiba és abszolút csoda kellett ahhoz, hogy egyáltalán ne egy sokkal ijesztőbb világban éljünk. Valaki feltöltött egy városirtót egy gépre, majd végignézte, ahogy legurul egy hajó oldalán – és ennyi. Az élet ment tovább. A hordozó folytatta küldetését.

Lehet, hogy ez a bomba örökre ott marad, csendes emlékeztetője annak, mennyire törékeny rendszereink valójában. Vagy egyszer majd valaki úgy dönt, megéri a fáradságot kihalászni.

Addig is... egyszerűen ott van. Vár.