Az a nap, amikor egy tengeralattjáró nyomtalanul eltűnt

Képzeld el: május vége, 1968. A hidegháború javában dúl, és az USA meg a Szovjetunió közötti feszültség szinte tapintható — és ezúttal szó szerint a felszín alatt van. Az USS Scorpion, ez a elegáns Skipjack osztályú atomtengeralattjáró épp járőrözik. Nem is akármilyen jármű: az Egyesült Államok akkori egyik leggyorsabb és legmodernebb tengeralattjárója. Háromszázhárom csomóval tudott haladni a víz alatt, szinte láthatatlanul, köszönhetően az áramvonalas, cseppformájú törzsének.

A legénység nagyjából kilencvenkilenc fő — fiatal tengerészek, tapasztalt tisztek, mindannyian önkéntes jelentkezők a hadsereg egyik legkeményebb és legveszélyesebb posztjára. Senki nem gondolja, hogy a tengeralattjárós szolgálat sétagalopp lesz.

Az utolsó jelzés

Amit biztosan tudunk: 1968. május 21-én a Scorpion jelentette a pozícióját — nagyjából 250 mérföldre az Azori-szigetek délnyugatjától, egy portugál szigetcsoport a Atlanti-óceán kellős közepén. A tengeralattjáró egy titkos küldetésen volt, egy szovjet haditengerészeti egységet követett, amelyről a Haditengerészet úgy sejtette, hogy NATO akusztikus aláírásokat mér fel. (Gondolj bele: ez olyan, mintha valaki meg akarná fényképezni a katonai radarképeket.)

A tengeralattjáró jelentkezett, és közölte, hogy május 27-ig visszatér. Egyszerűnek tűnt, nem?

Csakhogy a Scorpionból többé nem hallott senki.

A keresés (túl későn kezdődik)

Május 24-re a Haditengerészet vezetése már tudta, hogy valami komoly baj van. A tengeralattjáró nem válaszolt a kódolt üzenetekre — olyan üzenetekre, amelyekre a tengeralattjáróknak训练应该 reagálniuk kell, bármi is történjen. A 27-én hivatalosan is eltűntnek nyilvánították. El tudod képzelni, milyen rossz érzés lehetett minden admirális gyomrában aznap.

Itt kezd igazán hátborzongatóvá válni a történet: a Haditengerészet víz alatti figyelőrendszere, a SOSUS valójában érzékelte a Scorpion törzsének összeroppanását, ahogy a tengerfenék felé zuhant a összeroppantási mélység alá. De senki nem kapta el időben. Az adatokat nem dolgozták fel elég gyorsan ahhoz, hogy bármit lehessenett volna kezdeni vele. Mire bárki megértette, mit hallott, a Scorpion és a fedélzetén lévő 99 ember már az óceán fenekén volt.

A roncsot végül 1968 októberében találták meg, nagyjából 11 ezer láb mélységben, az Azori-szigetek délnyugatjától 400 mérföldre. Két nukleáris fegyver volt a fedélzeten. Meg a nukleáris reaktor. Egyiket sem emelték ki soha.

Mi történt? Az elméletek

Itt válik a dolog frustrálóvá — és érdekessé. A Haditengerészet vizsgálatot tartott, de soha nem jutott egyértelmű következtetésre. Hivatalosan a Scorpion elvesztése máig „megoldatlan". De ez nem akadályozta meg az embereket abban, hogy elmélkedjenek.

A torpedóelmélet

A leggyakrabban idézett magyarázat egy torpedóbaleset. Konkrétan egy úgynevezett „forró futás" — az a rémálom-szkcenárió, amikor egy torpedó még a csöve belsejében активálódik. A fegyver motorja beindul, és most egy éles torpedó néz szembe a saját törzsével.

Ha ez megtörtént, a legénységnek másodpercei maradtak reagálni. Egy dokumentált válaszreakció az volt, hogy elfordították a tengeralattjárót, megpróbálva aktiválni a torpedó biztonsági mechanizmusát. És itt van egy érdekes részlet: a Scorpion állítólag elfordult a várt útvonalától, mielőtt nyomtalanul eltűnt. Ez az a fajta nyom, ami miatt az investigators álmatlan éjszakákat töltenek.

A hulladékkezelő egység elmélete

Egy másik népszerű elmélet a tengeralattjáró hulladékkezelő egységére, a TDU-ra koncentrál. Tudom, a „hulladékkezelés" unalmasan hangzik, de egy tengeralattjárón még az unalmas rendszerek is kritikusak lehetnek. A TDU lehetővé tette a legénység számára, hogy a hulladékot víz alatt a fedélzetre ürítse. A probléma? Néhány tengeralattjáró, köztük a Scorpion is, tapasztalt már elárasztási problémákat ezzel a rendszerrel.

Itt válik ijesztővé: ha elegendő tengervíz ázott be egy meghibásodott TDU-n keresztül, az a víz elérhette a tengeralattjáró hatalmas ólom-savas akkumulátor bankját. Az akkumulátorok és a tengervíz nem keverednek jól. Egy rövidzár, egy szikra, talán egy hidrogénrobbanás az akkumulátorokból felszabaduló gáztól... és máris egy katasztrofális belső eseménnyel van dolgod. És ne feledd, a hidrogén színtelen és szagtalan — egy ticking time bomb egy lezárt nyomásálló törzsben.

Az akkumulátorkáda-elmélet

Maradva a hidrogénnél, van egy másik akkumulátorral kapcsolatos magyarázat is. A tengeralattjáró akkumulátorai töltés közben hidrogéngázt termelnek. Egy zárt térben, mint egy tengeralattjáró, ez a gáz veszélyes szintre halmozódhat. Egyetlen szikra — egyetlen apró, jelentéktelennek tűnő szikra — és boom. Egy belső robbanás teljesen pusztító lenne abban a zárt térben.

A hiányzó darabkák

És itt van az, ami igazán zavarja a tengerészeti történészeket és nyomozókat: lehet, hogy olyan információk vannak, amelyeket a közvélemény még mindig nem ismer. Az utóbbi években olyan szerzők, mint Ed Offley, azzal érveltek, hogy a hivatalos narratíva jelentős részleteket hagy ki. A hidegháború javában zajlott, és az USA-nak és a Szovjetuniónak is oka volt bizonyos információkat osztályozva tartani.

Lehet, hogy a szovjetek érintettek voltak? Történt valami azzal az hírszerzési küldetéssel, amit nem tudunk? Ezek a kérdések úgy kísértik az embert, mint az óceán fenekén húzódó árnyékok.

Miért kísért minket ez a rejtély

Mindig is különösen nyugtalanítónak találtam az USS Scorpion történetét, mert annyi réteget képvisel a veszteségből és a rejtélyből. Ott vannak a 99 férfi, akik soha nem tértek haza, akik mögött családok maradtak bezárulás nélkül. Ott van a technológiai rejtély — az Egyik legfejlettebb amerikai haditengerészeti eszköz elvesztése, nukleáris rakományával, soha nem teljesen megmagyarázva. És ott van a hidegháború širšieho kontextusa, amikor a titkosítás fontosabb volt szinte mindennél.

Olyan korban élünk, ahol marsjárókat küldünk és feltérképezzük az emberi genomot, de még mindig vannak helyek a saját óceánjainkban, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. A Scorpion örök sötétségben ül, egy acélsíremlék, titkokkal, amelyeket talán soha nem fogunk teljesen megismerni.

Talán ez a legnyugtalanítóbb része. Nem az, hogy elvesztettünk egy tengeralattjárót, hanem az, hogy még mindig nem tudjuk, miért. És a 99 legénységi tag családja számára ez a bizonytalanság sosem gyógyul be.