Nyomok a régmúltból: 1,4 millió éves meglepetés

Hadd osszam meg veletek, mi tartotta lázban ezen a héten. Képzeljetek el egyet: 1,4 millió évvel ezelőtt egy észak-kenyai tónál sétáltok. Nyomasztó a meleg. És egyszer csak megpillantjatek nyolc embert – legalábbis valamit, ami emberre emlékeztet. Nem egészen ember. De nem is olyan, mint bármi ma.

Ez nem science fiction. Ez az, amit a tudósok most megtaláltak: fosszilis lábnyomok, amelyek a legmélyebb pillantást engedik őseink mindennapi életébe.

Az "Ez aztán durva!" pillanat

A lelet azért különleges, mert amit az elemzés során találtak, az mindent megváltoztatott. A kutatók először kis termetű egyedekre számítottak. Évtizedek óta a Paranthropus boiseiről alkotott képünket koponyák alapján alakítottuk ki – hatalmas állkapcsok, óriási fogak. A becenevük: "Diótörő ember". Mindenki úgy képzelte, hogy apró termetű lények lehettek, nagyjából 130-140 centiméteresek.

Aztán jöttek a lábnyomok, és mindent átírtak.

"Nagytestű egyedekről van szó" – mondták a kutatók. "Akár 180 centiméter magasak, 75 kilósak."

Igen, jól olvastátok. Ember méretű lények. Évtizedek óta rosszul gondoltuk el ezt a fajt.

Nem csak nagy lábak

De a legérdekesebb még hátravan. Ez a nyolc egyed nem véletlenszerűen gyalogolt. Együtt mentek.

És itt jön a csavar: a legtöbbjük felnőtt hím volt. Nincs nyoma nősténynek vagy gyereknek.

Mit jelent ez? A kutatócsoport szerint ez összetett társadalmi szerkezetre utal. Ezek az ősi rokonok nagy csoportokban élhettek, ahol a hímek versengtek a párért, de a biztonság érdekében együtt maradtak egy ragadozókkal teli világban.

Nekem ez őszintén meghatározó. Ezek a lények, 1,4 millió éve, társas életet éltek. Barátaik voltak. Olyan csoportjaik, akikben megbíztak.

A tó, ami sosem apad ki

A nyomokat egy ősi tópart közelében találták – a Turkana-tó környékén, amely a Föld egyik legfontosabb emberi evolúciós lelőhelye. Tudósok már több száz hominida-lábnyomot dokumentáltak itt, hét-nyolc különböző helyszínen.

És itt jön a érdekes rész: ezek a nyomok újra meg újra tóparti környezetben bukkannak fel, évtízezredeken át.

Mi vonzotta ide ennyi különböző emberi rokont? A kutatók szerint a víz. Friss ivóvíz, élelem, talán biztonságos pihenőhely. A víz vonzza az életet – akkor is, most is.

Miért fontos ez?

Szerintem a felfedezés igazi értéke nem is a lábnyomok mérete (bár az is lenyűgöző). A lábnyomok olyan dolgokat mesélnek el, amelyeket a csontok sosem tudnának.

A csontok össze gyűlhetnek évezredek alatt, különböző korokból és helyekről összekeveredve. De a lábnyom? A lábnyom egy pillanatot ragad meg. Pont azt mutatja, mi történt egy adott időpontban – szó szerint nyolc egyed haladt át ezen a helyen, valószínűleg órákkal egymás után.

A kutatók szépen fogalmaztak: minden lábnyom- lelőhely egy pillanatkép a múltból. És most már egy egész fotóalbumot állítunk össze, ablakokkal a múltba, amelyek megmutatják, kik voltak őseink, hogyan mozogtak, hogyan éltek.

A nagyobb kép

A Paranthropus boisei együtt élt a mi nemzetségünk korai képviselőivel, a Homoval. De míg az öseink egyenesen felénk vezető úton jártak, a Paranthropus egy teljesen más evolúciós pályát követett – amely végül kihalással végződött.

Mégis: itt voltak, összetett társas élettel, csapatban utazva, veszélyes világban navigálva. Nem csupán evolúciós zsákutcák voltak. Saját módjukon... emberek.

A kutatócsapat idén visszatér Kenarába, hogy folytassák a feltárást. Minden új felület, amit megvizsgálnak, újabb pillanatokat tárhat fel a távoli múltból – újabb oldalakkal bővítve azt a könyvet, ami a származásunkat meséli el.

Én személy szerint alig várom, mit találnak legközelebb.

Forrás: ScienceDaily - Eredeti kutatási cikk