A kozmosz nem lassul – csak még nem értjük, mi hajtja

Szóval, kedves csillagászat-rajongók, üljön mindenki kényelembe, mert jön egy kis űr-dráma.

Emlékeztek még arra a tavalyi felhajtásra? Volt néhány kutató, aki azt állította, hogy az univerzum talán lassítja a tágulását. Hát, kiderült, hogy valószínűleg csak elbaltázták a matekot.

Egy asztrofizikus csapat épp most tette közzé az eredményeit, és megerősítették azt, amire a legtöbben számítottunk: az univerzum továbbra is gyorsulva tágul. És nem, ez nem diadalmenet. Inkább olyan, mintha mindenki megkönnyebbülten sóhajtott volna egyet, és azt mondta volna: "Rendben, oké. De akkor még mindig ott a kérdés."

A kérdés pedig az, hogy miért történik ez?

Mi a baj a kozmikus tágulással?

Simítom le kicsit a témát. Képzeld el, hogy feldobsz egy labdát. A legtöbb esetben felrepül, lassul, majd visszaesik – ugye? Na, valami ilyesmit vártak a tudósok az univerzummal kapcsolatban is. Arra számítottak, hogy az ősrobbanás kezdeti lökése fokozatosan lassulni fog.

De nem így lett. Az univerzum egyre gyorsabban tágul. Egyre gyorsabban. Egyre gyorsabban.

Hogy ezt mérjék, a tudósok Ia típusú szupernóvákat használnak – ezek bizonyos csillagok robbanásai, amelyeknél a fényesség előre jelezhető. Olyanok, mint kozmikus világítótornyok. Ha megnézzük, milyen fényesnek tűnnek ezek a Földről, kiszámíthatjuk, milyen messze vannak, és hogyan nyúlt az univerzum az idők során.

Akkor hol hibázott az a korábbi tanulmány?

Itt jön a technikai rész – de ígérem, nem lesz túl bonyolult.

A dél-koreai csapat, amely a kozmikus lassulást sugallta, pár módszertani baklövést követett el. Először is, a galaxisok korát ugyanannak tekintették, mint a bennük később felrobbanó csillagok korát. A galaxisok öregek; a bennük lévő csillagok viszont különböző időpontokban születnek. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy egy város összes épületét ugyanabban az évben építették, csak mert maga a város régi.

Aztán nem számoltak rendesen a szupernóvákat hostingáló galaxisok tömegével sem. Ez azért fontos, mert a nagyobb tömegű galaxisok befolyásolhatják a csillagok fejlődését – és a modern kozmológia ezt már alapelvként kezeli.

A celeb-csapat

Ez az új elemzés nem véletlenszerű tudóscsoport volt. A csapat tagjai között volt két Nobel-díjas is – Professzor Adam Riess és Professzor Brian Schmidt, akik 2011-ben kapták meg a Fizikai Nobel-díjat a kozmikus gyorsulás felfedezéséért. Amikor ekkora öregek azt mondják, hogy "az eredeti munkánk megállta a helyét", érdemes odafigyelni.

Professzor Riess szépen fogalmazott: "A rendkívüli állítások rendkívüli körültekintést igényelnek." Ami tudós nyelven annyit tesz: "Ne dobjuk ki évtizedek munkáját egyetlen problémás elemzés alapján."

Az igazi rejtély marad

Szóval itt a lényeg – csak azért, mert megerősítettük, hogy a méréseink helyesek, még nem értjük, mi történik.

Azt a "rejtélyes erőt", ami a gyorsulást hajtja? Sötét energiának hívjuk, és ez a modern fizika egyik legnagyobb rejtélye. Tudjuk, hogy létezik, mert látjuk a hatásait, de fogalmunk sincs, valójában mi az.

Néhányan összehasonlítják a gravitáció ellentétével, ami jól hangzik, de igazából nem segít semmit megérteni. Inkább olyan, mintha azt mondanánk: "valami miatt az univerzum gyorsabban tágul, és понятия sincs, miért."

Dr. Phil Wiseman a Southamptoni Egyetemről csodásan megfogalmazta: "Azáltal, hogy bizonyítottuk, a méréseink helyesek, visszatérhetünk ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni, mi is ez a sötét energia, ahelyett hogy azon töprengenénk, egyáltalán létezik-e."

Miért számít ez?

Lehet, most azt kérdezed, miért érdekeljen ez téged, ha mindez milliárd fényévekre történik.

Itt a válasz: az univerzum alapvető természetének megértése segít megérteni a helyünket benne. Meg ami a legdurvább: a sötét energia az univerzum körülbelül 68%-át teszi ki. Ez... elég sok valami ahhoz, hogy ne értsük.

És amúgy ez az egész história azt mutatja, hogy a tudomány pontosan úgy működik, ahogy kellene. Valaki előállt egy ötlettel, más tudósok letesztelték, találtak problémákat, és most jobban értjük a dolgokat. Ez a tudományos folyamat szépsége – még akkor is, ha az eredeti állítás nem állja meg a helyét.

Professzor Mark Sullivan Southamptoni Egyetemről jól mondta: az elfogadott ötletek és megfigyelések megkérdőjelezése továbbra is létfontosságú. Így haladunk előre – nem azért, mert vakon elfogadunk mindent, hanem azért, mert folyamatosan ellenőrizzük a munkánkat.

Szóval hol állunk most?

Még mindig gyorsul. Még mindig nem tudjuk, miért. Még mindig a csillagos égre nézünk, és azon töprengünk, mit hagyunk ki.

De őszintén? Ez a bizonytalanság része annak, ami a kozmológiát annyira izgalmassá teszi. Megerősítettük a méréseinket, tudjuk, hogy az univerzum valami furcsát csinál, és most már arra koncentrálhatunk, hogy kitaláljuk, mi az a furcsaság.

Az univerzum egyre nagyobb lesz. A kérdéseink egyre szaporodnak. És őszintén? Én ezt gyönyörűnek találom.

Na, ha megbocsátotok, nekem most elméláznom kell egy kicsit az égen és az existence-en. Tudod, úgy, ahogy a normális emberek teszik.