Az időnek nem is egy, hanem három dimenziója lehet? 🤯

Szóval, kapaszkodj meg, mert amit most mesélek, az teljesen felborítja azt, amit az univerzumról gondoltál.

A Varsói és az Oxfordi Egyetem kutatói nemrég egy merész elmélettel álltak elő: mi van, ha az időnek nem is egy, hanem három dimenziója van? Igen, jól olvasod. Három dimenzió. Miközben mi itt szépen megéljük az időt lineárisan – delet, vacsorát, lefekvést –, az univerzum láthatóan sokkal bonyolultabb időbeli struktúrával dolgozik, mint gondolnánk.

És itt jön a igazi fordulat: ha az időnek három dimenziója van, akkor a térnek már csak egy dimenziója marad. A kutatók ezt "több jövő elmélete"-ként emlegetik, és hát remek elnevezés, mert rögtön valami lenyűgözőt sugall. A részecskék talán egyszerre több jövőbe utaznak.

De hogyan is gondolkodunk most az univerzumról?

Einstein óta tudjuk, hogy a tér és az idő össze van szőve – ez a téridő, ami három térdimenzióból és egy idődimenzióból áll. Logikus, nem? A térben szabadon mozoghatunk: előre, hátra, oldalra. De az időben? Csak előre. Nincs időutazás, bármennyire is szeretnénk. És semmi sem haladhatja meg a fénysebességet, ami nagyjából 300 ezer kilométer másodpercenként.

És akkor jön a kvantummechanika

Az a világ, ahol az atomi és szubatomi részecskék élnek. Ahol minden sokkal furcsább. A részecskék egyszerre lehetnek több helyen. Hullámvalószínűségként viselkednek, nem kis golyókként. És a kvantum-összefonódás révén két részecske pillanatok alatt befolyásolhatja egymást – méghozzá úgy, hogy közben simán átugorják a fénysebesség korlátját.

Ez az, ahol az új elmélet belép a képbe.

A kutatók egy teljesen más kérdést tettek fel: mi lenne, ha elképzelnénk egy univerzumot, ahol a fénynél gyorsabb utazás lehetséges? Nem nekünk, persze – mi itt ragadtunk a lassú univerzumban. De mi van, ha léteznek olyan megfigyelők, vagy részecskék, amelyek már a fénysebesség felett járnak?

Az ő világukban minden megfordul

Odaát három idődimenzió és egyetlen térdimenzió van. És ez az egészet megmagyarázza.

Gondolj bele: ha elhajítasz egy baseball-labdát, az egy pályát követ. De ha bedobod egy tóba, a hullámok több irányba terjednek egyszerre. A mi lassú perspektívánkból nézve a fénynél gyorsabb részecskék nem is részecskéknek tűnnek. Hullámként viselkednek – pontosan úgy, ahogy a kvantummechanika leírja.

A lényeg tehát ez: talán azok a "furcsa" kvantumszabályok – részecskék több helyen, véletlenszerű valószínűségek, hullám-részecske kettősség – nem is annyira furcsák. Egyszerűen csak egy olyan valóság természetes szabályai, amelyet mi rossz sebességi szögből nézünk.

Vannak persze buktatók

Mielőtt bárki tachyonos nyaralást kezdene tervezni (ezek lennének azok a hipotetikus fénynél gyorsabb részecskék), a kutatók maguk is elismerik: ez egyelőre elmélet. A valódi tachyonok létezése felboríthatná az ok-okozati viszonyokat. Azt a dolgot, hogy a ok mindig megelőzi a hatást. Ez azért elég komoly probléma.

De itt jön a izgalmas rész

A kvantummechanika már most is próbára teszi a kauzalitás fogalmát. Részecskék pillanatszerűen befolyásolják egymást hatalmas távolságokon keresztül. Egyes kísérletekben a jövő határozza meg a múltat. Lehet, hogy az univerzum már mindig is olyan szabályok szerint működött, amelyek számunkra nem intuitívak – egyszerűen azért, mert túl lassúak vagyunk ahhoz, hogy az egész képet lássuk.

Képzeld el, hogy egy könyv szereplője vagy, aki egyszerre csak egyetlen oldalt láthatsz. Miközben tudod, hogy a teljes történet egyszerre létezik.

Szóval...

Én személy szerint valami mélyen reménykeltőt érzek abban, hogy talán még nem is érzékeljük helyesen a valóságot. Hogy rengeteg felfedeznivaló van. És abban, hogy az univerzumunk több jövőbe ágazhat különböző időbeli irányokba – nos, ez egyszerűen gyönyörű, ha az ember belegondol.

Az univerzum sokkal furcsább, mint valaha is elképzeltük. És én egyáltalán nem bánom.