Rendben, mesélnem kell neked valamiről, ami ebben a héten teljesen magával ragadott, és azt hiszem, te is ugyanígy fogsz érezni, miután részletesen kifejtettem.
Tudod, hogyan a filmekben az időutazás mindig valamilyen kozmikus hibához vagy az univerzum „csikkenéséhez” kapcsolódik? Nos, kiderült, hogy a fizikusok találtak valamit, ami ehhez hasonlít – csak éppen nem egy DeLorean, amely 88 mérföld/órás sebességre gyorsul, hanem az idő maga egy apró, apró tökéletlensége, amely a kvantummechanika furcsa világából bontakozik ki.
Hadd térjek vissza egy kicsit, és magyarázzam el, miért olyan lenyűgöző ez.
A kvantumvilág más szabályok szerint működik
Ha valaha is hallottad, hogy a kvantumfizika furcsa, az az évszázad alulértékelése. A kvantumvilágban – az atomok és részecskék birodalmában – dolgok létezhetnek úgynevezett „szuperpozícióban”. Ez azt jelenti, hogy egy részecske egyszerre lehet több helyen vagy több állapotban, amíg valaki meg nem figyeli.
Olyan, mint egy érme, amely egyszerre fej és írás, amíg el nem kapod a levegőben, és le nem nézel rá.
Amikor megmérünk vagy megfigyelünk egy kvantumrendszert, ez a szuperpozíció „összeomlik” egy határozott kimenetelbe. Ezt a folyamatot hullámfüggvény-összeomlásnak nevezzük, és évtizedek óta ez a kvantummechanika standard magyarázata.
De mi van, ha az összeomlás magától történik?
Itt válik igazán érdekessé. Néhány fizikus egy vad ötletet vizsgál: mi van, ha a hullámfüggvény-összeomláshoz egyáltalán nem kell megfigyelő vagy mérőeszköz? Mi van, ha az összeomlás spontán módon következik be, mint a természet saját módja arra, hogy döntést hozzon?
Ezeket az ötleteket kvantum-összeomlási modelleknek nevezzük, és az 1980-as évek óta keringenek. Nemrégiben azonban egy fizikuscsapat úgy döntött, hogy komolyan veszi az egyik ilyen modellt – nagyon komolyan –, és feltesznek egy kérdést, amelyet én abszolút bámulatosnak találok:
Mit jelentene ez magára az időre?
A kísérlet, amely mindent megváltoztatott (nos, majdnem mindent)
A kutatók, Nicola Bortolotti vezetésével a római CREF-ből, alaposan megvizsgálták Lajos Diósi és Sir Roger Penrose által kidolgozott modellt. Ötletük szerint a gravitáció lehet az a misztikus erő, amely arra kényszeríti a kvantumrendszereket, hogy határozott állapotokba omoljanak össze. Gondolj úgy, mintha a gravitáció suttogna a részecskéknek: „Hé, válassz már egyet!”
A csapat egy másik megközelítést is tanulmányozott, az úgynevezett Folytonos Spontán Lokalizációt (CSL), és először találtak matematikai kapcsolatot e modell és a téridő gravitációs ingadozásai között.
És itt jön a szédítő rész: számításaik arra utalnak, hogy ha ezek az összeomlási modellek helyesek, akkor az időnek lenne egy beépített, apró bizonytalansága. Nem olyan bizonytalanság, amely rossz órákból vagy emberi hibából fakad, hanem egy valódi, alapvető korlát, amely a valóság szövetébe van beépítve.
Szóval... Rosszak az óráim?
Mielőtt aggódni kezdenél, hadd mondjam el a jó hírt.
Ez a bizonytalanság olyan hihetetlenül kicsi, hogy még viccnek sem jó. Catalina Curceanu kutató szerint olyan hatásról van szó, amely „nagyságrendekkel kisebb, mint bármi, amit jelenleg képes