Mi történik, ha két űrkő összeütközik, aztán 155 millió évet várunk?

Hát, kapunk egy űr-mogyorót. És hidd el, ez a kis objektum furcsább, mint gondolnád.

Ismerkedjünk Donaldjohansonnal

A Lucy űrszonda (igen, a híres fosszília után — mert a NASA tudósai láthatóan vicces kedvükben vannak néha) nemrég elrepült egy aszteroida mellett, ami hivatalosan valami hosszú, unalmas számot visel, de ténylegesen úgy néz ki, mint... na, egy mogyoró. Két gumós lebeny, összetapadva egy keskeny nyakkal, és sodródik a fő aszteroidaövben, mintha lenne valahova dolga.

A vad rész? Ez a forma nem mindig volt így. A tudósok most úgy vélik, hogy Donaldjohanson akkor alakult ki, amikor egy ősi ütközésből származó két töredék egymáshoz sodródott és a saját gravitációja tartotta össze őket nagyjából 155 millió évvel ezelőtt. Ez viszonylag friss kozmikus léptékkel — a dinoszauruszok még bolyongtak a Földön, amikor ez a valami először kezdett összeállni.

Bilibóka az űrben

Itt válik igazán érdekessé a történet. A legtöbb űroBjektum viszonylag egyszerűen forog — egy tengely körül pörögnek, mint egy kosárlabda valaki ujjhegyén. Donaldjohanson viszont úgy döntött, hogy ő másmilyen lesz, és billeg.

Ahelyett, hogy szépen pörgött volna egy tengely körül, ez az aszteroida csinál valamit, amit "billegésnek" hívnak — fejre-áll fejjel 10,5 naponta, miközben egyidejűleg ide-oda himbálózik a hosszanti tengelye körül egy 26,5 napos ciklusban. Képzeld el, hogy megpróbálsz megforgatni egy mogyorót, és az inkább úgy viselkedik, mint egy részeg búgócsiga. Ez történik itt.

A tudósok ezt a viselkedést "komplex rotációnak" nevezik. De őszintén? Inkább úgy hívnám, mint az aszteroida megfelelője annak, amikor valaki sétál és rágógumit is rág egyszerre.

Amikor a napfény hosszú távú játékot játszik

Szóval miért billeg ez a űr-mogyoró ahelyett, hogy szépen pörgött? A válasz a YORP-effektus, és őszintén, ez az egyik olyan kozmikus történet, ami miatt az ember értékelni kezdi, mennyire türelmes az univerzum.

Így működik: a napfény felmelegíti az aszteroida felszínét, és ez a meleg végül infravörös sugárzásként visszasugárzik az űrbe. Ez teljesen ártalmatlannak hangzik, ugye? De itt a lényeg — ez a sugárzás úgy viselkedik, mint egy pici rakétahajtómű, ami kifelé nyomja az objektumot. Milliók évek alatt ezek a parányi erők összeadódnak.

Mivel Donaldjohanson ilyen szabálytalan, gumós alakú, ezek a pici erők nem egyenlítik ki egymást úgy, mint egy szép gömb alakú objektumnál. Ehelyett csavaró hatást hoznak létre, ami fokozatosan megváltoztatja az aszteroida forgását. A tudósok becslése szerint ez az aszteroida legalább tízszer gyorsabban forgott, amikor először kialakult, de az elmúlt 20-60 millió évben a YORP folyamatosan lassította.

Ugyanez a folyamat fordítva működött más aszteroidákon, mint a Bennu és a Ryugu — azok valószínűleg sokkal lassabban pörögtek a múltban, mielőtt a YORP felpörgette őket. A Bennu most 4 óránként fordul egyet, ami őszintén szólva megterhelő gondolni.

Ősi víz? Ezen a száraznak tűnő sziklán?

Ez az a rész, ami igazán megragadott. Amikor a Lucy 48 ezer km/órás sebességgel elsuhant Donaldjohanson mellett (ne gondolj túl sokat arra, milyen gyors ez), a műszerei vasban gazdag agyagásványokat észleltek a felszínen. Ezek az ásványok csak folyékony víz jelenlétében képződhetnek.

De itt a csavar: a víznek való kitettség valószínűleg meglehetősen rövid ideig tartott. A tudósok ezt azért tudják, mert a hosszan tartó víz-kölcsönhatás hajlamos a vasat más elemekkel, például magnéziummal helyettesíteni az agyagásványokban. Donaldjohanson agyagai még mindig vasban gazdagok, ami azt jelenti, hogy a víz viszonylag gyorsan jött és ment.

Összehasonlításként: a Bennu és a Ryugu mindkettő magnéziumban gazdag agyagokkal rendelkezik, ami sokkal hosszabb víznek való kitettségre utal — esetleg millió évekig, még mielőtt nagyobb anyatestek részei lettek volna. Az, hogy Donaldjohanson ennyire más, azt sugallja, hogy ezek az aszteroidák talán különböző helyeken vagy különböző időpontokban alakultak ki, mielőtt végül odakerültek, ahol most vannak.

Miért érdekeljen ez téged?

Tudom, értem — az aszteroidák nem feltétlenül a leglátványosabb űroBjektumok. Nincs meg a Mars misztikuma vagy a Szaturnusz lenyűgöző gyűrűi. De itt a lényeg: ezek a sziklás időkapszulák gyakorlatilag maradványai annak az építőanyagnak, amiből a naprendszerünk kialakult. Minden alkalommal, amikor közelről tanulmányozunk egyet, valami újat tudunk meg arról, honnan jöttünk.

Ráadásul van valami őszintén szórakoztató abban a tényben, hogy egy gumós, mogyoró alakú űrszikla 155 millió éve billeg át az aszteroidaövön, formálódott ősi ütközések, gyengéd napfény és rövid vízzel való találkozások által. Ez kicsit furcsábbá, kicsit intimebbé teszi az univerzumot.

A Lucy küldetés folytatódik egyébként — végül a Jupiter pályáját megosztó Trójai aszteroidákat fogja meglátogatni. De figyelemmel fogom kísérni, mit fedez fel még ez a kis űrszonda a kaotikus, gyönyörű kozmikus szomszédságunkról.

Néha a legkisebb objektumok mesélik a legnagyobb történeteket.