Az univerzum, ami talán nem is gyorsul – csak mi tévedünk?

Hadd meséljek valamiről, ami tényleg megdöbbentett. Évek óta azt tanuljuk, hogy az univerzum nem csak tágul, hanem egyre gyorsabban tágul. Ez már szinte olyan, mint a gravitáció – evidencia. Csakhogy most megjelent néhány kutató, aki azt mondja: várjunk csak egy percet.

Amit eddig tudni véltünk

A csillagászok évtizedek óta a Type Ia szupernóvákat használják az univerzum mérésére. Ezek olyan csillagrobbanások, amelyeknél a fényesség viszonylag állandó. Ha összehasonlítod, mennyire tűnik fényesnek a szupernóva, és mennyire kellene fényesnek lennie, kiszámolhatod a távolságát. A fény eltolódásából pedig megállapíthatod, milyen gyorsan távolodik tőlünk.

A lényeg? A szupernóva-megfigyelések azt sugallták, hogy az univerzum tágulása gyorsul. Ezt a jelenséget pedig egy titokzatos valamire fogtuk, amit sötét energia névre kereszteltünk – valamire, ami az univerzum 68%-át teszi ki, de soha, egyetlen műszerrel sem sikerült közvetlenül érzékelnünk. Egyszerűen csak kell léteznie, mert különben nem magyarázható, miért gyorsul a tágulás.

A váratlan fordulat

Subir Sarkar elméleti fizikus és csapata már évek óta vizsgálta ezt a feltevést. Most pedig új kutatást tettek közzé, ami okot ad az elgondolkodásra.

A probléma lényege: a szupernóvákat keletkeztető csillagok kora sokkal fontosabb, mint korábban gondoltuk.

A Type Ia szupernóvák fehér törpékből származnak – kettős rendszerekben lévő haldokló csillagokból, amelyek anyagot szívnak el szomszédjuktól. A kutatók alkalmaztak egy korrekciót arra vonatkozóan, hogy ezek a őscsillagok milyen idõsen robbantak fel. És itt jön a lényeg: a fiatalabb csillagokból származó szupernóvák rendszeresen halványabbak, mint az idősebbekből származók.

Most jön a érdekes rész. A távolabbi szupernóvák fiatalabb csillagokból származnak – hiszen minél messzebb nézünk, annál korábbi időszakot látunk, amikor az univerzum fiatalabb volt. Tehát ezek a távoli, fiatal szupernóvák halványabbnak tűnnek. A halványabb pedig távolabbinak látszik. Ha pedig távolabbinak tűnnek a vártnál, úgy tűnik, gyorsabban mozognak, mint valójában.

Más szóval? Ez a látszólagos gyorsulás akár illúzió is lehet.

A terített asztal

De van még valami. Amikor a kutatók megnézték, merről mutat ez a fura gyorsulás, szinte gyanúsan egybeesett a saját mozgásunk irányával. Tudod, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás – a Big Bang utózengése – tartalmaz egy "forró foltot", ami arra utal, hogy mi mozgunk az univerzum többi részéhez képest. Na, pont ebbe az irányba mutat ez a hamis gyorsulás.

És még valami: a hatás gyengült, ahogy távolabb néztek. Ha a sötét energia valódi kozmológiai állandó lenne – Einstein híres korrekciós tényezője –, minden irányban és minden távolságban egyformának kellene lennie. De egy jel, amelynek van kedvenc iránya, és amely a távolsággal gyengül? Az inkább úgy néz ki, mintha mi lennénk egy mozgó térbuborék belsejében.

Mit jelent ez?

Ha Sarkar és csapata igazat mond, az univerzum még mindig tágul – de lassul, nem gyorsul. A látszólagos gyorsulás talán csak az, hogy mi vagyunk a "ferde megfigyelők", akiket magával ragad egy helyi kozmikus áramlás.

Őszintén szólva, ez sok mindent felforgatna, amit eddig tudni véltünk. A sötét energia nem lenne többé ez a uniformizált kozmológiai állandó. Lehet, hogy egyáltalán nem létezik – legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltük.

De van itt valami más is: a tudománynak így kell működnie. Kérdezni kell, ellenőrizni, keresni a mulasztásokat. Ez nem a modell gyengesége – ez az ereje. Minden alkalommal, amikor mélyebbre ásunk és találunk valamit, egy lépéssel közelebb kerülünk az igazsághoz.

Ez azt jelenti, hogy a sötét energia biztosan nem létezik? Nem, még nem. De azt jelenti, hogy érdemes lazábban kezelni a feltevéseinket. Az univerzum hatalmas, furcsa, és valószínűleg sokkal bonyolultabb, mint amit gondolnánk.

És őszintén? Ez az, ami miatt végtelenül lenyűgöző.