Az az夷rdekes pillanat, amikor az adatközpontok majdnem felemésztik a Földet

Van egy dolog, amiről érdemes beszélni.

Tudod those those hatalmas épületeket, ahol a Google és az Amazon tartja a szervereit? Amelyek non-stop zümmögnek, és állítólag egész komoly hűtési rendszerekre van szükségük? Na, ezek kezdenek problémásak lenni.

Nem is kicsi probléma. Hanem olyan, hogy "elfogyhat az áram" probléma.

Az adatéhség

Az emberiség őrült tempóban termeli az adatokat. 2020-ban például 59 zettabájtnyi információ keletkezett. Hogy ez mennyi? Ha egyetlen zettabájtot próbálnál papírra írni nullákkal és egyesekkel, több papír kellene, mint amennyi a Földön összesen létezik. És ez még csak egy év adatmennyisége.

És egyre rosszabb lesz a helyzet. Azok a mesterséges intelligenciás chatbotok, amik mindenkit lázban tartanak? Hát, azok igazi adatporszívók. Az International Energy Agency becslése szerint az adatközpontok 2030-ra több mint duplájára növelhetik az áramfogyasztásukat — ez körülbelül annyi, mint amennyit egész Japán felhasznál.

Az amerikai Energiaügyi Minisztérium már áramkimaradásoktól tart. Igen, olyan valódi black-outoktól, amiket a nyaralási fotóink és videóstreamelési szokásaink okoznak.

Szóval mi a megoldás? Több erőmű? Gátak? Netán atomerőművek a Netflix miatt?

Hát... a tudósok csendben dolgoztak valamin, ami ennél sokkal izgalmasabb.

A DNS: az eredeti adattároló

Itt jön a érdekes rész.

Az a molekula, ami minden információt tárol rólad — a genetikai kód, ami téged tesz tenné, tenné téged — az lehetne a kulcs minden digitális adatunk megőrzéséhez.

DNS. Az a valami, amit biztos hallottál biológiaórán.

A kutatók kitalálták, hogy ez a molekula, ami a sejtjeidnek mondja meg, hogyan nőjenek, elméletileg az összes emberi adatot el tudná tárolni valamiben, aminek akkora, mint egy cipős doboz. Van, aki azt állítja, hogy az egész internet beleférne egy kávéscsészébe.

Tudom, tudom. Úgy hangzik, mint valami sci-fiből. De itt a lényeg: meg is csinálták már. Még nem óriási méretekben, de a bizonyíték megvan.

Az 1980-as években kezdtek el a tudósok üzeneteket tárolni DNS-ben. Kis üzeneteket, persze, de működött. 2013-ra már közel egy megabájtnyi adatot tároltak el — szöveget, képeket, hangokat. És tavaly a Library of Congress valóban odaítélt egy támogatást arra, hogy több mint egy gigabájt információt írjanak fel DNS-be.

Ez már nem elmélet. Ez megtörtént.

Miért működhet ez?

Most talán azt kérdezed: miért akarnánk egyáltalán adatokat tárolni DNS-ben? Mi a baj a rendes merevlemezekkel?

Hát van baj bőven.

Gondolj csak bele: egy átlagos merevlemez talán öt évig bírja, mielőtt elkezd kihalni. Pendrive? Talán tíz évig, ha szerencsés vagy. És azok a nagy szalagos backup rendszerek, amiket az adatközpontok használnak? Azokra is csak 10-30 évet mondanak a gyártók.

A DNS meg... más.

A kutatók sikeresen tudtak genetikai anyagot olvasni több ezer éves fosszíliákból. Egyes becslések szerint a DNS akár több százezer évig — vagy még tovább — olvasható maradhat. Ezzel a molekulával együtt fejlődtünk. Nem fogjuk elfelejteni, hogyan kell olvasni.

Ezzel szemben: emlékszel arra a floppy lemezre a gyerekszobádban? Találsz még hozzá olvasót? A digitális tárolási formátumok folyamatosan elavulnak. A DNS-tárolás? Az olyan technológia, ami mindig fontos lesz, amíg élet van a Földön.

És itt jön az, ami igazán lenyűgöz: a DNS-tárolás gyakorlatilag nulla energiát használ az írás után.

"Amikor elkészíted a DNS-polimert, az nem fogyaszt semmi energiát" — mondta egy MIT kutató, akivel találkoztam. Szobahőmérsékleten tárolhatod. Nincs zümmögő szerver, nincs hatalmas hűtőrendszer, nincs évi egymilliárd dolláros áramköltség csak azért, hogy a rendszered működjön.

Ez nem csak egy kis fejlődés. Ez teljes paradigmaváltás.

A bökkenő (Mindig van bökkenő)

Ne szállj el még túlzottan, mert azért vannak komoly kihívások is.

Jelenleg az adatok DNS-be írása még irreálisan drága. Olyan "a legtöbb szervezet meg sem engheti magának" drága. A technológiának még áttörésekre van szüksége, mielőtt mindennapi használatra alkalmas lenne.

De van egy dolog — az árak csökkennek. És a kutatók biztosak benne, hogy ez folytatódni fog. Az egyik szakértő, akit olvastam, elég egyértelműen fogalmazott: "nem kétséges, hogy az árak csökkenni fognak."

Ez nem csak optimizmus. Nézd meg, hogyan zuhant a DNS szekvenálás ára az elmúlt húsz évben. Ami régen milliárd dollárokba került, ma már pár száz dollár. Ugyanez történik a DNS szintézissel is.

Mit jelent ez nekünk?

Itt van az én véleményem:

Fascináló kereszteződésben vagyunk. Az adatéhségünk gyakorlatilag kielégíthetetlen, de a jelenlegi megoldásaink falakba ütköznek — fizikai és környezeti korlátokba. Az adatközpontok nem nőhetnek a végtelenségig — egyszerűen nincs elég áram, víz vagy terület.

A DNS-tárolás nem fogja holnap replaceálni az USB kulcsodat. De az irány klar, és a potenciál hatalmas. Olyan tárolási mediumról beszélünk, ami:

• Hihetetlenül sűrű (kávéscsészék, nem focipályák)
• Hosszú életű (évszázadok, talán évezredek)
• Energiahatékony (az írás után gyakorlatilag nulla)
• Jövőbiztos (mindig szükségünk lesz arra, hogy DNS-t olvassunk)

Ha a kutatóknak sikerül megoldaniuk az költségproblémát — és őszintén hiszem, hogy sikerülni fog —, akkor lehet, hogy az adatközpontoknak, ahogyan ismerjük, végük.

Csak képzeld el: archív tárolás, ami örökké tart, nem kell hozzá áram, és elfér egy kis szobában egy hatalmas komplexum helyett.

Ez nem sci-fi. Erre tart a technológia.

Legközelebb, amikor valaki azt mondja, hogy kifogy a hely az összes digitális cuccunknak, emlékeztesd, hogy az élet maga már milliárd évvel ezelőtt megoldotta ezt. Nekünk csak utol kell érni.