A gén, amely úgy döntött, nem nő fel

Van valami, ami az utóbbi napokban nem hagy nyugodni.

Képzeld el a testedet úgy, mint egy óriási lakóépületet. A lakók a gének — és a legtöbbjük pontosan tudja, hol a helye. Beköltöztek évmilliókkal ezelőtt, és azóta is ugyanott laknak. Csinálják a dolgukat, másolódnak, amikor a sejtek osztódnak. Ennyi.

Aztán vannak a renitensek.

Ismerjétek meg a BC200-at

De először beszéljünk arról, mit jelent az, hogy "ugráló gén".

A tudósok transzpozonoknak hívják őket. A lényeg: elképzeled, hogy a család bővülésekor nem csak másolódni tudsz, hanem random módon duplikálod magad, és bárhova beszúrod az utasításaidat a genetikai kézikönyvedbe? Na, valami ilyesmit csinálnak ezek a gének.

Másolják magukat, és beillesztik a másolatokat az új helyekre. Többnyire ártalmatlan. De néha… néha pont egy másik gén közepébe szállnak be, és felborítják a rendet. A tudósok régóta kapcsolják ezt a fajta zavart különböző betegségekhez.

A lényeg viszont az, hogy az évmilliók során néhány ilyen ugráló gén "megszelídült". Letelepedtek, elvesztették a ugrálási képességüket, és elkezdtek hasznos sejtmunkát végezni. Olyan, mint a vadmacska, ami házi macskává válik. Ha egyszer stabilak és hasznosak lettek, abbahagyják a káoszt.

Na, a BC200 pont az ellenkezője ennek.

A gén, ami nem akart felnőni

A BC200-at még a '80-as években fedezték fel, emberi neuronokban tanyázott. A tudósok először azt hitték, ez csak egy szabályozó RNS — vagyis egy molekula, ami irányítgatja, hogy a többi gén hogyan építsen fehérjéket. Nyilvánvalóan fontos szerepe van az agyban.

De itt jön a csavar: a BC200 soha nem adta fel a ugrálási képességét.

Egy kutatás szerint — ami a Science-ben jelent meg — ez a gén még mindig mobil. Még mindig tud másolódni és új helyekre szúródni a genomban. És valahogy, annak ellenére, hogy működő, fontos gén az idegsejtjeinkben, megőrizte ezt a kaotikus tinédzserenergiát, amit a megszelídült rokonai milliárd évekkel ezelőtt elvesztettek.

A kutatók — Cornell, a pekingi Capital Normal University és a UT Arlington munkatársai — így fogalmaztak: a BC200 "elmossa a határt gén és transzpozon között, stabil funkciót ötvözve folyamatos mobilitással."

Tudósi nyelven ez annyit jelent: "ez a dolog nem lenne szabad, hogy létezzen, de itt van."

A történet bonyolódik

És most jön a igazán furcsa rész.

A csapat genetikai adatbázisokban keresgélt, amikor rátaláltak a BC200-ra a molluscum contagiosum vírus (MCV) genomiában. Ez egy himlővírus, ami azokat a kis, ártalmatlan szemölcsszerű dudorokat okozza a bőrön. Tudod, az idegesítő, de általában ártalmatlan dolgokat, amiket néha a gyerekek kapnak el.

Szóval valamikor a történelemben a BC200 átugrott egy emberi sejtből egy vírusba. Egyszerűen megtette. A tudósok nem tudják pontosan, mikor és hogyan, de úgy vélik, bőrsejtekben történhetett, mert ez az egyetlen hely, ahol az MCV él.

Nem tudom, neked hogy van, de számomra az az kép, hogy egy emberi agygén kóricál vidáman egy bőrvírus belsejében, egyszerűen lenyűgöző. Az evolúció furcsa állat, emberek.

Miért számít ez?

Szóval van egy gén, ami egyszerre hasznos ÉS még mindig ugrál, mint egy flippergépben. Miért fontos ez?

Először is, a BC200 megjelenik bizonyos daganatokban, többek között emlőrákban. És magasabb szinten találják az Alzheimer-kórban szenvedők agyában. A tudósok nem állítják, hogy a BC200 biztosan okozza ezeket a problémákat — a korreláció nem ok-okozat, ahogy szeretnek emlékeztetni minket. De a folyamatos mobilitása azt jelenti, hogy potenciálisan olyan helyekre ugorhat, ahol kárt okoz.

A kutatócsapat most azt próbálja kideríteni, hogy a BC200 beugrik-e a rákos sejtek genomjába, és okoz-e ott mutációkat. Ha igen, ennek a viselkedésnek a megértése új terápiás megközelítésekhez vezethet.

A nagy rejtély

És itt jön az, ami igazán foglalkoztat ezzel a történettel: miért nem telepedett le a BC200, mint minden más hasznos ugráló gén?

A kutatók azt sugallják, hogy talán a BC200 annyira hasznos az idegsejtek számára, hogy az evolúció nem engedhette meg magának, hogy "meggátlással" — az ugrálási képesség eltávolításával — szelídítse meg. Olyan ez, mintha a gén túl fontos lenne ahhoz, hogy piszkálják, még ha a mobilitása néha problémákat is okoz.

Vagy lehet, hogy valami más történik, amit egyszerűen még nem értünk.

Amit szeretek a tudományban, az az, hogy minden válasz általában tucatnyi új kérdést tár fel. Azt hittük, értjük, hogyan működnek az ugráló gének — vagy elszabadulnak, vagy megnyugszanak és hasznossá válnak. A BC200 azt mondta: "igazából mindkettőt csinálom."

Az emberi genom még mindig tele van meglepetésekkel, és őszintén? Alig várom, mit fedezünk fel legközelebb.