Várjatok, a korai emberi őseink a gyengék voltak?
Oké, meg kell osztanom valamit, ami ezen a héten ténylelegesen lenyűgözött, és mind ez néhány komolyan régi csont miatt van, amelyeket Dél-Afrikában találtak.
Képzeljétek el: két millió évvel ezelőtt, abban a helyszínben, amelyet ma már az „Emberiség Baráthelyének” (Cradle of Humankind) neveznek — ez egy dél-afrikai régió, amely alapvetően az ősi emberi fosszíliák kincsesbödöre. A La Trobe Egyetem kutatócsapata épp most publikálta az analysis eredményeit 18, frissen leírt fosszíliáról, amelyeket a Drimolen Main Quarry nevű helyszínen találtak. És itt jön a furcsa rész: az egyik fosszília egy felnőtt Homo erectus pátlanak darabja, amely körülbelül 2 millió éves.
Két millió év. Gondoljátok át egy pillanatra ezt a számot.
Eddig a leghitelesebb, leghitelesebb felnőtt Homo erectus fosszília, amivel rendelkezünk, a georgiai (nem az állam, hanem az ország) Dmanisi nevű helyszínen található volt, amely körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtti. Tehát ez az új felfedezés 200 000 évvel visszaugratja a tudásunkat arról, hogy mikor jelent meg ez a döntő emberi őstípus. Ez hatalmas dolog a paleoantropológiában.
Miért kell ez érdekelnie? (Spoiler: Ez rólunk szól)
Íme, miért fontos ennyire a Homo erectus: a legtöbb tudós egyetért abban, hogy ez az első faj, amely valóban beilleszkedik a Homo nemzetségünkbe — ami azt jelenti, hogy valószínűleg a modern emberek közvetlen őse. Szóval, amikor megtaláljuk a bizonyítékot arra, hogy a Homo erectus már két millió évvel ezelőtt is kószált Dél-Afrikában, valójában a nagy-nagy-nagy-nagy (tehát sokszor a nagy) nagyszülőkünk maradványait nézzük.
A vezető kutató, Dr. Jesse Martin, gyönyörűen fogalmazta meg: ez a kőcsonya bizonyítékot őriz „ennek a fajnak az első megjelenéséről 2 millió évvel ezelőtt”. Korábban a tudósok csak egy gyermek fosszíliájával rendelkeztek a Drimolenből — egy kicsivel, aki két és négy év közötti életkorban élt. Aranyos, de nem feltétlenül reprezentatív arra vonatkozóan, hogy a felnőttek hogyan néztek ki.
Most? Végre megerősítésünk van egy felnőtt példányról. És mondom nektek, az ilyen felnőtt fosszília hatalmas különbséget jelent a családfa darabjait összeillesztmeye próbáló kutatóknak.
De itt jön a ténylegesen érdekes rész
A Drimolen helyszín nemcsak Homo erectus csontokat adott nekünk. A kutatók egy másik emberi rokon fosszíliáját is megtalálták: a Paranthropus robustus-t (hívjuk csak rövidkel „P. robustus”-nak). És a különbség a két faj között őszintén szólva olyan, mint egy természetfilmiakból származó jelenet.
Míg a Homo erectus elfoglalt volt az agyának megnövelésével és a fogaival (valószínűleg azért, mert elkezdtünk több húst enni), a P. robustus egy teljesen más irányba indult. Ez a típus hatalmas moláris fogakat és erőteljes rágóizmulat fejlesztett ki. Gondoljátok el úgy, mint a természet saját morzla és aratója, amely tökéletesen kialakult a kemény, szilárd élelmek őrléséhez.
Dr. Martin megállapította, hogy ez lenyűgöző: két emberi faj osztozik ugyanazon a tájban, de teljesen eltérő evolúciós utat jár be. Az egyik a nagyobb agyával és a húsfogyasztással kísérletezett. A másik pedig a végső növényőrlő gésszé vált.
És halljátok csak — a P. Robustus nyert
Itt jön a fordulat, ami miatt ténylegesen elszaladt a mosolyom: 2 millió évvel ezelőtt, a jó öreg Drimolenben a P. robustus több mint 10-szor annyi volt, mint a Homo erectus.
Tíz ellene egy.
Az őseink? Ők voltak a gyengék. A kisebb esélyűek. Az a faj, amely Dr. Martin szavaiyla „csak a túlélés reménye volt”.
Eközben a P. robustus virágzott — amíg meg nem halt. Mindannyian tudjuk, hogyan végződik ez a történet, nem? A Homo erectus végül a modern emberek őse lett, míg a P. robustus és az impozáns rágóapparátusa végül kihalt.
Ez jó emlékeztető arra, hogy az evolúció nem arról szól, hogy „a legjobb” legyünk egy adott pillanatban. Hanem arról, hogy alkalmazkodóak legyünk. És valerőleg a mi stratégiánk — a változatosabb étrend (beleértve a húst) és az energiák bevonása az agyfejlesztésbe — lett a hosszú távú győztes, még ha ez néhány százezer évig gyengékként is tartott minket.
Evolúció a pillanatnyi megfigyelésében
A kutatás egyik legzseniálisabb része az, amit a tudósok „mikro-evolúciónak” neveznek — az a apró változás, amely egy fajon belül, rövidebb időszakon belül történik.
A Drimolen fosszíliai körülbelül 2 millió évvel ezelőtti P. robustus populációkat mutatnak összevetítve egy valamivel fiatalabb, Swartkrans nevű helyszínről származó példányokkal (kb. 1,8 millió évvel ezelőtti). Ebben a 200 000 éves időintervallumban a P. robustus fogai még nagyobbak lettek, és az izomzatuk is még erősebbé vált. Básisar evolúció a valóságban, valós időben.
A kutatók azt is javasolták, hogy a Drimolen P. robustus populációja elég eltér a későbbi példányokét ahhoz, hogy saját alalfajnak nevezhessék: Paranthropus robustus ukusa. A kutatásban publikált új fosszíliák segítik ezt a klasszifikálást.
Nem hihetetlen, hogy egyetlen helyszínen ennyi fosszília áll rendelkezésre ahhoz, hogy nyomon kövessük ezeket az apró változásokat? Általában a hominin fosszíliák olyan ritkák, hogy a tudósok hatalmas hiányzó részekkel dolgoznak. De a Drimolen valami különlegeset ad nekünk: egy részletes pillantást arra, hogyan változottak rokonaink, aprán-aprán, darabonként.
A lényeg
Szóval mit tanulunk ebből? Szerintem néhány dolgot:
Először is, az emberi evolúcióról alkotott képünk folyamatosan pontosodik. Csak néhány évvel ezelőtt azt hittük, hogy a Homo erectus körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt jelent meg. Most már tudjuk, hogy már 200 000 évvel korábban is jelen voltak Dél-Afrikában.
Másodszárról, a gyenge szerep nem mindig rossz. Az őseink kisebbségi fajnak számítottak a Drimolenben, és nézzétek csak, hová jutottunk.
És végül, az Emberiség Baráthelye folyamatosan hihetetlen ajándékokat hoz. Ez a helyszínt 1992-ben fedezték fel, és még mindig új dolgokat fedezünk fel azokból a fosszíliákból, amelyek két millió évig a földben vártak rá, hogy valaki megtalálja őket.
Minden alkalommal, amikor ilyen felfedezésekről olvasok, alázat és csodálat keveréke tölt el. Olyan fiatal faj vagyunk ezen a bolygón, és még csak most kezdjük el felfedezni azt a hosszú, kanyargós utat, amely elvezetett minket ide.