Az Északi-sark titkos fegyvere a szén-dioxid ellen

Őszinte leszek — néha a klímahírek egyszerűen soknak érződnek. Hőmérséklet-emelkedés, olvadó jég, szélsőséges időjárás... Mind egybefolyik egy nagy masszába. Szóval amikor belebotlottam egy friss tanulmányba, kicsit meg is lepődtem. Nem azért, mert a helyzet nem lenne komoly — az nagyon is az — hanem mert néha a természetnek vannak olyan trükkjei, amire nem számítottunk.

Hadd mondjam el, mi történik az Arktisznál, mert egészen lenyűgöző.

Az örökfagy óriási szénraktára

Képzeld el a fagyos talajt az északi-sarki tundra mélyén. Most képzeld el, hogy ez a talaj évezredek óta fagyott, miközben lassan felhalmozta a halott növények és szerves anyagok maradványait. Ez a fagyott talaj — az úgynevezett permafroszt — lényegében egész idő alatt szén-dioxidot tárolt, távol tartva azt a légkörből.

A Werner Alfred Intézet és a MARUM kutatói szerint ez a befagyott táj elképesztő mennyiségű szenet tartalmaz — nagyjából 1300 gigatonnát. (Összehasonlításként: az emberiség évente körülbelül 37 gigatonna szén-dioxidot juttat a légkörbe, szóval itt olyan szénkészletekről van szó, amelyek messze túlszárnyalják az éves kibocsátásunkat.)

De itt jön a probléma: az Arktisz gyorsabban melegszik, mint a Föld bármely más pontja. Ahogy emelkedik a hőmérséklet, az a fagyott talaj olvadni kezd. A partvidék omladozik. És minden elraktározott szén hirtelen mozgásba lendül.

A nagy szénvándorlás

Amikor a permafroszt olvadni kezd, olyan ez, mintha évekig zárva tartottunk volna egy hűtőszekrényt, és végre kinyitnánk az ajtaját. A szénben gazdag talaj most már a folyókon és a part menti erózión keresztül az óceánba jut. A tudósok becslése szerint nagyjából 0,02 gigatonna szén érkezik az Arkti-óceánba évente — és ez 70-150 százalékkal nőhet 2100-ra.

Szóval itt válik érdekessé a dolog. Mi történik ezzel a szénnel, amikor eléri az óceánt? A mikroorganizmusok lebontják és üvegházhatású gázként visszajuttatják a légkörbe, ezzel még rosszabbá téve a klímahelyzetet? Vagy valahol máshol marad fogva?

A tengerfenék rejtett szuperereje

Pontosan ezt akarta kideríteni a kutatócsoport. Elutaztak Qikiqtarukra (más néven Herschel-sziget), Kanada Yukon területének partjaitól nem messze, és üledékmagokat gyűjtöttek a tengerfenékről — lényegében hosszú csöveket, amelyek az elmúlt 50 év körüli lerakódott anyag rétegeit tartalmazzák.

Amit találtak, az egészen meglepő volt.

„A tenger itt hatalmas mennyiségű szerves szenet szállít el a partokról, de meglepően kevés kerül be az óceán aktív szénciklusába" — mondta Dr. Manuel Ruben, a tanulmány vezető szerzője.

A tengerfenékre leülepedő szerves szénnek csak nagyjából 10 százalékát alakítják a mikroorganizmusok olyan gázokká, amelyek kiszökhetnek a légkörbe. A maradék eltemetve marad.

Hadd mondjam ezt másképp: az arkti tengerfenék széncsapdaként működik, és a kiolvadó permafrosztból érkező ősi szén nagy részét befogja. Ez nem semmi — ez valóban jelentős.

Az óceánfenék válogatós evői

De itt van az, ami igazán felkeltette a figyelmemet. A kutatók felfedezték, hogy a tengerfenéki üledékekben élő mikroorganizmusok nem esznek meg mindent. Egészen válogatósak.

„Az üledékben olyan » ínyencek « baktériumok élnek, amelyek a közelmúltban elpusztult algákból származó friss szenetet részesítik előnyben az ősi, permafrosztos lerakódásokból származó » régi « szénnel szemben" — mondta Gesine Mollenhauer professzor, a tanulmány egyik szerzője.

Más szóval: ezek a parányi mikrobák válogatnak. A friss anyagot — például a nemrég elhalt és a tengerfenékre süllyedt algákat — részesítik előnyben az évezredek óta a permafrosztban tárolt ősi szénnel szemben.

A tudósok ezt a szén különböző izotópjainak elemzésével derítették ki. A szén-13 megmutatja, hogy a mikrobák szárazföldi vagy tengeri szénből táplálkoztak-e. A szén-14 pedig elárulja, hogy az organizmusok a régi permafrosztos szenetet vagy a frissebb anyagot kedvelték-e jobban.

Ez azt jelenti, hogy nyugodtan hátradőlhetünk?

Itt kell óvatosnak lennem, hogy ne túlozzak. Az, hogy a tengerfenéki mikrobák válogatósan étkeznek, arra utal, hogy az ősi permafrosztos szén talán kevésbé járul hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátásához, mint korábban gondoltuk. Ez valóban jó hír.

De — és ez egy fontos „de" — a kutatók sietnek hangsúlyozni, hogy még nem látjuk a teljes képet. A permafrosztos szén egy része már azelőtt lebomolhat, hogy elérné a tengerfeneket, miközben a folyókon és a part menti vizeken át utazik. Nem tudjuk pontosan, hogy ez mennyit tesz ki.

Az is kérdés, hogy mi történik, ahogy az Arktisz tovább melegszik. Ugyanúgy viselkednek majd a mikrobák? A tengerfenék megtartja majd a szénraktározó képességét? Ezek olyan kérdések, amelyekre választ kell kapnunk.

És ne feledjük: a kutatás azt mutatja, hogy a szén nagy része feldolgozásra kerül, nem az összes. Még ha csak 10 százalék szökik meg üvegházhatású gázként, az is jelentős mennyiség, amikor több száz gigatonna eltárolt szénről van szó.

Miért számít ez a klímán túl is?

A szén mozgása a szárazföldről a tengerre többet érint, mint az atmoszférikus üvegházhatású gázok szintjét. Mindaz az üledék, ami a part menti vizekbe ömlik, megváltoztathatja az arkti ökoszisztémák kémiáját és biológiáját, amelyekre a helyi közösségek élelmiszerellátása épül.

Szóval bár ez a tanulmány egy kis reménysugarat kínál — bizonyítékot arra, hogy a természetnek vannak beépített szénraktározó mechanizmusai —, nem ok a restségre. Ha valami, ez emlékeztet arra, mennyire bonyolultak bolygónk rendszerei, és mennyire fontos folytatni a tanulmányozásukat.

A kutatók további vizsgálatokat sürgetnek, és szerintem ez teljesen helyes. Minden ilyen tanulmány újabb lépés a puzzle-ban, segítve megértenünk, nemcsak mit veszítünk, hanem mely természetes folyamatok dolgoznak az érdekünkben.

És őszintén? Egy olyan világban, ahol a klíma miatt túl sok okunk van a levertségre, elfogadom bármilyen reménysugarat, amit a tudomány kínálni tud — miközben továbbra is felismerem, hogy a legfontosabb feladat előttünk még változatlan.