Mi lenne, ha soha nem felejtenél? – a fiú, aki mindent megjegyez

Na, itt egy érdekes gondolatkísérlet.

Mi lenne, ha képes lennél felidézni szinte minden napot az életedből? Nem csak a nagy pillanatokat – ballagás, esküvő, az az egy vizsga, ahol taroltál –, hanem a random keddjeimet is, azt a ebédet 2011. szeptember 15-én, vagy azt, hogy milyen idő volt azon a random vasárnap délutánon, amikor négyéves voltál.

Szuper, nem? Nincs több "várj, mikor is volt az?" meg kincset érő emlékek, amiket az idő ködébe veszik.

De állj meg egy pillanatra. Mielőtt ezt a "szuperképességet" kezdenéd sóhajtozni, hadd meséljek neked egy tinédzserről, akit kutatók tanulmányoznak. Lengyelországból származik, és mondjuk úgy, hogy az agya kicsit máshogy működik, mint a legtöbbünké.

A fiú, aki mindent megjegyez

Tizenhat évesen ez a gyerek (a kutatásban KCL-ként hivatkoznak rá) azt állítja, hogy három hónapos korától kezdve vannak emlékei. Három. Hónapos. Korától.

Nem elírás.

A kutatók szerint az életnapjai legalább felét meg tudja jegyezni. Felét! Ez azt jelenti, hogy a körülbelül 5840 napjából, amit eddig élt, több ezer napra vannak megbízható emlékei.

De itt jön a igazán érdekes – és őszintén szólva, kicsit nyugtalanító rész.

Ez valójában nem ajándék (bocs, hogy lelombozunk)

Azt hinnéd, hogy tökéletes memória mellett ez a gyerek simán hozná a ötösöket, lehet, hogy később Jeopardy-bajnok lesz, nem?

Nem egészen.

Amikor KCL megnéz egy fotót, hall egy dalt, vagy még csak megérzi valami illatát, bang – egy emlék úgy üti meg, mint egy tehervonat. Erőfeszítés nélkül. Az agya egyszerűen... lejátssza a klipet. Ez önkéntelenül történik, vagyis nem igazán tudja kontrollálni, mikor bukkannak fel az emlékek.

És még valami: ezek a spontán emlékek minden nap körülbelül 5-7 órát vesznek el a gondolataiból.

Öt-hét órát.

Ez gyakorlatilag egy teljes munkanapnyi agyi munka, csak emlékezéssel. Folyamatosan.

El tudod képzelni, hogy próbálsz figyelni az órán, miközben az ebédlő gőzölgő husi szaga visszaröpít az első iskolai napodra? Igen, ez alapvetően KCL élete.

A kutatók szépen megfogalmazták: ez az élmény hasonlít az álmodozáshoz vagy szöszmötöléshez, ami csak úgy spontán beavatkozik, bármit is próbál csinálni. Alapvetően egy végtelen slideshow-ban ragadt a saját élete forgatókönyvéből, akár akarja nézni, akár nem.

Miért más ennek a fiúnak az agya?

Itt jön a fascizáló rész, amit a kutatók feltártak.

Nem az a helyzet, hogy KCL memóriája valahogy "szuperszintű" lenne valami varázslatos módon. Nem úgy működik, hogy extra tárhelye van az agyának vagy titkos technikája. Ehelyett úgy tűnik, hogy az agya visszakereső rendszere egyszerűen... túlérzékeny.

Gondolj erre így: nekünk, embereknek van egy zárt széfnyi emlékeink, amikhez specifikus kulcsok kellenek (mint erőfeszítéses felidézés vagy igazán erős kapaszkodók) a kinyitáshoz. KCL széfje? Az ajtó alapvetően elromlott. Minden kis szellőre kinyílik.

"A HSAM-ben szenvedők képesek pontosan azonosítani, mikor történtek az események" – magyarázták a kutatók – "és az emlékeik általában élénkek, részletesek és magabiztosan előadottak."

De ez a "fokozott kapaszkodó-érzékenység" és "csökkent küszöb az önéletrajzi információk eléréséhez" addig hangzik romantikusnak, amíg rájössz, hogy ez azt jelenti, hogy semmire nem tudsz koncentrálni, mert minden mindig eszedbe juttat mindent.

A déjà vu kapcsolat

Ja, és megemlítettem, hogy valószínűleg sokkal gyakrabban él már át déjà vu-t, mint az átlag?

A kutatók kapcsolatot találtak az önkéntelen önéletrajzi emlékek (mint amiket KCL átél) és azok között a furcsa pillanatok között, amikor úgy érzed, már élted át pontosan ezt a másodpercet. Apparently, mindkettőt környezeti kapaszkodók válthatják ki, amiket az agy érdekes módon félreértelmez.

Szóval nem csak folyamatosan újraéli a múltját, de talán gyakrabban van az a nyugtalanító "már jártam itt" érzése, mint a többieknek. Klassz.

Áldás vagy átok?

Őszintén? Miután elolvastam KCL történetét, inkább az átok felé hajlok.

Ne érts félre – elméletben gyönyörű lenne megjegyezni minden születésnapi bulit, minden beszélgetést, minden jelentőségteljes pillanatot a szeretteinkkel. Soha nem veszítenénk el senkit igazán. Minden pillanat a gyerekeinkkel, a szüleinkkel, a barátainkkal – megmaradna.

De KCL nem tud megnézni egy fényképet anélkül, hogy belerángatózna egy emlékspirálba. Nem tud végigmenni egy napján anélkül, hogy a saját múltja folyamatosan meglepné. És még csak tizenhat éves.

Az önkéntelen emlékei több időt vesznek el, mint néhány ember teljes állása. Ez kevesebb teret hagy a jelenlévésre, arra, hogy tényleg átéljük azt, ami most történik, ahelyett hogy újraélnénk azt, ami akkor történt.

A lényeg

A kutatók a legjobban így fogalmazták meg: a HSAM nem feltétlenül a "jobb" memória. Ez alapvetően más viszony az emlékek kiváltásával és elérésével.

A legtöbbünknek a felejtés valójában egy szolgáltatás. Ez segít előre lépni. Segít koncentrálni. Mentális teret ad arra, hogy itt és most legyünk, ahelyett hogy folyamatosan visszahúznának a múltba.

Néha a legerősebb dolog, amit az agyunk tehet, az a elengedés.

Szóval a következő alkalommal, amikor elfelejted, mit ettél ebédre múlt kedden, talán ne verd magad. Ez a kis felejtés? Ez az ajándékot adja neked: a jelenlét.

És őszintén? Lehet, hogy ez a legjobb emlék mind közül.

Forrás: https://www.popularmechanics.com/science/a74031232/hyperthymesia-memory-distracting