Kötél nélkül a felhők között – A free solo világa

Nevess be, de amikor először hallottam, hogy Alex Honnold kötelek nélkül fog felmászni a Tajpej 101-es épületére, nem tudtam eldönteni, hogy ámuljak vagy pánikoljak. Valószínűleg egyszerre.

Ha nem ismered a free solozungot, képzeld el, hogy mászol egy falon, ami elég magas ahhoz, hogy már a gondolatától izzadj a tenyered – csak épp nincs kötél. Nincs heveder. Nincs biztonsági háló. Csak te, a szikla (vagy ebben az esetben az épület), és a gravitáció, ami türelmesen várja, hogy elkövess egy apró hibát.

A számok, amiktől futkos a hátamon a hideg

Van valami, ami nem hagy nyugodni azután, hogy belemerültem ebbe a világba: a szakértők szerint a free solo balesetek szinte mindig halálosak. Nem néha. Szinte mindig.

Gondolkodj el ezen egy pillanatra.

A Boulder melletti Flatirons-hegységben 1950 óta 33 free solo halálos baleset történt. Harminchárom. Ez nem csak egy statisztika – ezek valós emberek, akiknek álmaik voltak, családjuk, és valószínűleg egészen a végéig hitték, hogy elég ügyesek ahhoz, hogy legyőzzék az esélyeket.

És itt jön a igazán nyugtalanító rész: ezek nem figyelmetlen kezdők voltak. A balesetek azért történnek, mert a mászók elveszítik a fókuszt. Csak egy másodpercre. Csak egyetlenegy pillanatra, amikor nem figyelnek. És ennyi elég, amikor a talaj és közted csak levegő van.

Miért csinálja bárki is ezt?

Ez az a kérdés, ami éjszakánként ébren tart.

A szabadmászó közösség elég kicsi, ha a free soloerokról van szó. Vannak, akik kipróbálják, de csak elenyészően kevesen szentelik magukat ennek teljesen. Nekik ez nem meggondolatlanság – valami sokkal mélyebb dologról van szó.

Egyes mászók azt mondják, a free soloing olyan módon köti össze őket a természettel, amit semmi más nem tud megadni. Felszerelés nélkül, kötelek nélkül kénytelen vagy teljesen jelen lenni. Minden fogás számít. Minden lábtartás élet vagy halál. Nincs helye félrement gondolatoknak arról, hogy mit főzz vacsorára, vagy arról az e-mailről, amit elfelejtettél elküldeni.

Mások úgy írják le, mint egy módot arra, hogy megküzdjenek a lelki egészségükkel. A szükséges fókusz nem hagy teret a szorongásnak vagy a depressziónak – legalábbis a mászás alatt. Egy mászó úgy nevezte: „ez a legjobb terápia" a zűrös elme megnyugtatására.

És van, aki egyszerűen azért csinálja, hogy szembenézzen a saját félelmével. Hogy bebizonyítsa magának: képes egyenesen a terror szemébe nézni és tovább haladni.

A vita, amit senki sem folytat

Itt van az, ahol bonyolult érzéseim vannak.

Amikor a Netflix kiadta a „Free Solo" dokumentumfilmet Honnold történelmi El Capitan mászásáról, valami olyasmi történt, amit talán free solo reneszánsznak lehetne nevezni. Hirtelen mindenki ki akarta próbálni. Videók terjedtek el. Mászók, akik korábban soha nem másztak kötél nélkül, hirtelen elkezdték posztolni a saját kötelektől mentes mászásaikat.

És emberek meghaltak.

A kritikusok – mind a közösségen belül, mind kívül – azzal érvelnek, hogy ezeknek a mutatványoknak a népszerűsítése vonzóvá tesz valamit, ami eleve halálos. Nem tévednek. Amikor a free soloingot szórakoztatássá alakítod, kockáztatod, hogy ihletett majmok másoljanak, akiknek nincs meg valaki like Honnold tudása, képzettsége vagy mentális felkészültsége.

Másrészről viszont a free soloing nem újkeletű. A hegymászás kezdete óta, a 1800-as évek végén létezik. Ha betiltod a középpontba helyezését, az nem állítja meg az embereket – csak azt jelenti, hogy biztonsági oktatás nélkül csinálják, ami pedig jöhetne a közösségi diskurzusból.

Nincs tiszta válaszom itt. Csak azt gondolom, érdemes tudomásul venni, hogy minden virális videó felelősséggel jár, amit nem mindig fontolunk meg.

A tökéletes fókusz művészete

Amit a legjobban lenyűgözőnek találok a free soloingban, az nem a fizikai kihívás – hanem a mentális.

Honnold többször beszélt arról, hogyan közelíti meg a mászást. Megjegyzi minden egyes fogást és lábtartást. Vizualizálja a teljes útvonalat, újra és újra, amíg úgy nem tudja mászni, hogy bekötött szemmel is menne. Aztán, amikor a falon van, belép egy abszolút fókusz állapotába, ahol semmi más nem létezik, csak a következő mozdulat.

Ez valójában valami, amit mindnyájan tanulhatnánk.

Hányszor közelítjük meg a mindennapi kihívásainkat ilyen szintű jelenléttel? Mikor volt utoljára olyan, hogy annyira koncentráltál valamire, hogy minden más... egyszerűen eltűnt?

A free soloisták elsajátítottak valamit, amit mi egész életünkben keresünk: a képességet, hogy teljesen, abszolút módon jelen legyünk.

Kölcsönvett időn élünk?

Van egy kellemetlen igazság, ami a free soloing közösség felett lebeg: olyan játékot játszanak, amit végül nem nyerhetnek meg.

Statisztikailag minél tovább mászol kötelek nélkül, annál valószínűbb, hogy egyszer elköveted azt az egyetlen végzetes hibát. Az emberi lényeket nem erre tervezték, hogy tökéletesek legyenek. Elfáradunk. Elkalandozunk. Vannak rossz napjaink.

És mégis, a free soloisták tovább másznak.

Talán ez a lényege. Talán az élet itself arról szól, hogy olyan dolgokat csinálunk, amik számítanak, akkor is – főleg akkor –, amikor félünk tőlük. Talán a kockázat az, ami értelmet ad neki.

Te mit gondolsz?

Őszintén szólva: nem tudom elképzelni, hogy valaha is másznék kötél nélkül bármit, ami egy létránál magasabb. A gondolattól megfordul a gyomrom.

De tisztelni tudom az odaadást, a készséget és a tiszta mentális fegyelmet, ami ezeken a mászókon van. És azt gondolom, van valami értékes abban, ahogy hajlandóak szembenézni a halállal valami nagyobbért.

A következő alkalommal, amikor egy olyan kihívással nézel szembe, ami félelmetes, gondolj a free soloistákra. Emlékezz: a félelem nem feltétlenül fal – lehet ajtó is.

Most, ha megbocsátotok, elmegyek megölelni a hevederemet. És lehet, hogy veszek egy biztonságos, teljesen kötélfüggő hobbira, mint... nem tudom... bélyeggyűjtés?

Te mit gondolsz a free soloingról? Művészet, sport, őrület – vagy valami a kettő között? Szívesen hallanám a véleményedet kommentben!