A semmi fölött

Van valami nyugtalanítóan vonzó abban, ahogy egy ember felmászik a semmibe. Nem kötelek, nem biztosítások, csak te és a szikla. És mégis: milliók nézik, ahogy Alex Honnold ott himeg a Yosemite szikláin, és mindenki egy kicsit megijed. Aztán mégis tovább nézi.

Ez a paradoxon az, ami engem évről évre visszahúz ehhez a témához.

Mi vonzza az embereket a kötelek nélküli mászáshoz?

A legtöbb ember azt hiszi, hogy a szabadmászók egyszerűen nem félnek. Ez a legnagyobb tévhit az egész sport körül. A valóság az, hogy sokan rettenetesen félnek. A különbség az, hogy megtanultak együtt élni ezzel a félelemmel, sőt, valahogy át is fordítják magukon.

Van egy barátom, aki több mint tíz éve mászik kötelek nélkül. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja. Elgondolkodott, majd azt mondta: "Mert ott minden másképp működik. A tested, az elméd, a levegő. Minden eggyé válik."

Ez a flow-állapot az, amiért sokan visszatérnek. Az a pillanat, amikor megszűnik a gondolkodás, és csak a mozgás marad.

Az elme játéka

A szabadmászás legalább annyira mentális, mint fizikai sport. A tested ugyanúgy működik kötéllel vagy anélkül — a karod, a lábad, a fogásod nem változik. De az agyad?

Az agyad tudja, hogy egy hiba itt végzetes lehet. És ez az, ami elbaltázhat mindent.

A legjobb szabadmászók nem azok, akik a legjobban bíznak a testükben. Azok, akik megtanulták lecsendesíteni a belső hangot. Akik nem gondolnak a zuhanásra, hanem egyszerűen csak másznak.

Van egy technika, amit sokan használnak: elképzelik, hogy kötéllel másznak, és a kötél ott van, csak épp nem látják. Ez nem tagadás, hanem tudatos döntés. Az elme átprogramozása.

A kockázat és a vonzalom

Itt jön a nehéz rész.

A szabadmászás veszélyes. Nagyon veszélyes. A statisztikák könyörtelenek: minden évben halnak meg emberek ilyen módon. Nem elszámított hibák, nem balszerencse — egyszerűen az, ami a legrosszabb pillanatban jöhet.

És mégis, ez a veszély része a vonzalmának.

Paradox? Abszolút. De gondoljunk bele: a legtöbb ember a mindennapokban teljesen kontrollált környezetben él. A szabadmászás ezt a kontrollt elveszi. És ez felszabadító. Visszaveszi az ember önmagától a felelősséget, és egyúttal teljesen átadja a természetnek.

Ez nem szerencsejáték. A szabadmászók rengeteget készülnek. Évekig tanulmányozzák az utakat, százszor gyakorolják fejben, és csak akkor mennek fel kötél nélkül, amikor már százszázalékig biztosak.

A saját gondolataim

Én soha nem másztam szabadon. Nem is fogok. Ez nem az én világom, és ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve.

De valahányszor látok egy videót erről, megállok és nézem.

És tudom, hogy nem a bátorságért vagy a látványért van. Hanem azért, amit ez elárul az emberi létezésről. Hogy mi mindent hajlandóak vagyunk kockáztatni azért, hogy igaziak legyünk. Hogy ne csak létezzünk, hanem éljünk.

A szabadmászók nem keresik a halált. Keresik az életet — csak egy olyan intenzitással, amit a legtöbben soha nem fogunk megérteni, de mégis tisztelni tudunk.

Néhány történet

Tommy Caldwell, a híres amerikai mászó egyszer majdnem meghalt egy sziklán, amikor a társát megtámadták Kolumbiában. Ott ragadt, de túlélt. És mégis visszament a sziklákhoz.

A legmeghökkentőbb számomra nem a fizikai bátorság, hanem ez: hogy valaki, aki majdnem meghalt, visszatér és újra felmegy.

Aztán ott van az a videó, ami körbejár a mászóközösségben: egy idős férfi, hetven felett, felmászik egy könnyű úton kötél nélkül. Nem mutat semmi különöset. De a keze... a keze remeg. És mégis mászik.

Lehet, hogy ez a legőszintébb jelenet, amit valaha láttam erről a sportról. Nem a legyőzhetetlenség ünnepe. Hanem az ember, aki csinálja, mert muszáj.

Vissza a földre

Szóval mi marad mindebből?

Talán az, hogy a szabadmászás nem rólunk szól, akik nézzük. Hanem azokról, akik csinálják — és arról a sajátos vágyról, ami az emberben él, hogy túllépje önmagát.

És talán elgondolkodhatunk azon is: mi az a mi életünkben, amit kötelek nélkül kellene megélnünk?

Mert mindenkinek van saját sziklája. A kérdés csak az, hogy felmegyünk-e rá.