Gondoltál már arra, hogy egy űrhajós milliárdnyi baktériummal indul a Holdra?

Képzeld el, hogy űrhajós vagy. Felvetted a szkafandert, elvégezted a kiképzést, mentálisan is felkészültél az életed legnagyobb kalandjára. De van valami, amire valószínűleg nem gondoltál: nagyjából egymillió baktériumot viszel magaddal — és ez csak egyetlen négyzetcentiméteres bőrfelületre vonatkozik.

Na jó, talán ne gondolj erre túl sokat.

Ahol szinte lélegezni sem lehet, de valami mégis életben maradhat

A NASA új kutatása szerint ezek a parányi utasok közül néhány akár túl is élheti a Holdra jutást. És ez egyszerre izgalmas és aggasztó.

A kulcs a Hold déli sarkán van, pontosabban annak különleges megvilágítási viszonyainál. Mivel a Hold tengelye alig dől, a Nap ott szinte vízszintesen süvi át az eget — mint egy asztalon fekvő zseblámpa. Emiatt kráterperemek, redők és bemélyedések állandó árnyékban maradnak. Ezek a foltok rendkívül hidegek, akár vízjég is megmaradhat bennük, és ami a legfontosabb: megvédhetik a törékeny molekulákat — vagy akár parányi élőlényeket — a Hold felszínét egyébként élhetetlenné tevő sugárzástól.

A kutatók szerint ezekben az árnyékos zónákban bizonyos földi mikrobák akár egy teljes napig életben maradhatnak. Nem, ez nem azt jelenti, hogy szaporodnak vagy virágoznak — inkább valamiféle szélsőséges hibernációról van szó. De az ismeretterjesztő blogok olvasóiként nekünk ez is elég lenyűgöző lehet.

A túlélők, akiket senki nem várt

A tudósok nem találomra tippelgettek. Olyan konkrét organizmusokat vizsgáltak, amelyek már bizonyították, hogy képesek túlélni az űrbeli körülményeket.

Az egyik sztár az Aspergillus niger — ez az a gomba, ami a fürdőszobád falán jelenik meg, ha elfelejted bekapcsolni a ventillátort. Az űrhajósok gyűjtöttek már ilyen mintákat a Nemzetközi Űrállomásról, és korábbi kísérletek igazolták, hogy a gomba az állomáson KÍVÜL is képes túlélni, lebegve a kozmikus űrben.

Dr. Aaron Regberg, a NASA Johnson Űrközpont geomikrobiológusa őszintén meglepődött. Ő maga számított volna arra, hogy ezek a organizmusok egyszerűen kiszáradnak az űr vákuumában. De nem így történt. Egyes mikrobák sokkal nehezebben ölhetők, mint bárki gondolta volna — még ha nem is "extremofil" kategóriába tartoznak.

Ez az, ami engem a legjobban foglalkoztat ebben a kutatásban. Nem speciálisan alkalmazkodott, idegen körülményekhez tervezett élőlényekről van szó. Egyszerű földi kórokozókról, amelyek rossz (vagy épp jó?) helyen, rossz időben voltak — és egyszerűen nem haltak meg.

Miért számít, hogy túlélik-e a Hold penészei?

Itt jön a tudományos szempont.

Ha emberi tevékenységgel visszük be a mikrobákat azokra a területekre, amelyeket tanulmányozni akarunk, szinte lehetetlenné válik megkülönböztetni az "ott mindig is létező" anyagokat a mi általunk behozottaktól. Ez hatalmas problémát jelent, amikor először a Hold geologyáját vizsgáljuk, majd később az élet nyomait keressük a Marson.

Dr. Andrew Needham, a tanulmány társszerzője így fogalmazott: "Meg kell értenünk, mi volt ott előttünk, mert amikor a Marsra megyünk idegen élet nyomaiért, biztosak akarunk lenni benne, hogy nem saját magunkkal hoztuk be azt."

Gondolj bele: évekig és milliárd dollárokért keresed az idegen életet a Marson, és kiderül, hogy a feltételezett "marslakók" valójában olyan baktériumok, amelyek a te orrodban utaztak. Ez, finoman szólva, kínos lenne.

A pozitív oldala

De itt jön a kutatás igazi érdekessége. A tudósok nem csak problémaként kezelik ezt — lehetőséget is látnak benne.

Egyes kutatók, köztük Dr. Prabal Saxena, a NASA Goddard Űrközpontjából, a Holdat természetes laboratóriumként képzelik el. A déli sarkon gondosan felügyelt árnyékos régiók valóságos kísérleti területekké válhatnak, ahol tesztelhetjük, mennyire szívós valójában az élet. Olyan körülmények, amelyeket szinte lehetetlen tökéletesen reprodukálni a Földön, természetes formában elérhetők néhány napnyi utazásra.

"Mi, emberek természetes felfedezők vagyunk" — mondta Saxena. "Egyes tudósok számára, köztük számomra is, ez nyugtalanító tény. De egyben lehetőség is, hogy egy tökéletlen helyzetet hasznos kísérletté alakítsunk."

Imádom ezt a gondolkodásmódot. Igen, mindenütt szennyezünk, ahova megyünk. Igen, ez tudományos szempontból frusztráló. De miért ne tanulhatnánk belőle?

Mit jelent mindez a gyakorlatban?

Nem tudjuk sterilizálni az embereket szállító missziókat úgy, mint a robotikus űrszondákat — amelyeket 200 Celsius fok feletti hőmérsékleten hevítenek, hogy minden élő dolgot elpusztítsanak. Az emberek kaotikus, mikrobákkal teli lények, és ez az űrkutatás velejárója.

A jó hír az, hogy a tudósok most gondolkodnak erről — még mielőtt állandó bázisokat építenénk a Holdon. Alapvonalakat állapítanak meg, nyomon követik, hol maradhatnak életben dolgok, és kitalálják, hogyan válasszák szét az emberi "ujjlenyomatokat" a holdi tudománytól.

Őszintén szólva? Valami gyönyörű van ebben az egész helyzetben. Törékeny emberek vagyunk, akik belevetjük magunkat az űrbe, és véletlenül magunkkal visszük a milliárdnyi mikroszkopikus társunkat. És egyesek közülük — ezek a makacs túlélők — talán épp azt bizonyítják, hogy az élet mindig utat talál, még akkor is, ha ez az út azt jelenti, hogy egyetlen drága napig kapaszkodnak a fagyott holdárnyékban.

A Hold nem a legvendégszeretőbb úti cél, de apparently — nem is annyira sterilized places, mint amilyennek gondoltuk. És ez mindent megváltoztat, amit az élet túlélőképességéről gondoltunk.