Amikor Amerika elvesztette a bombáit a Földközi-tengerben
Egy hidegháborús katasztrófa, amiről keveset hallottál
1966 januárjában valami olyasmi történt, ami a mai napig kísért a veteránok emlékezetében és az amerikai katonai dokumentumokban. Nem lövés, nem bombázás – hanem egy ütközés a levegőben, ami négy hidrogénbombát juttatott az amerikai hadsereg kezén kívülre.
De kezdjük az elején.
Mi volt az Operation Chrome Dome?
A hatvanas évek közepén az Egyesült Államok komolyan aggódott. A Szovjetunió folyamatosan növelte nukleáris kapacitását, és az amerikai vezetés úgy érezte, hogy a szárazföldi bázisok túl sebezhetőek. Mi van, ha megtámadják az indulópályákat?
Így született meg a Chrome Dome művelet. A lényege: B-52-es nehézbombázók folyamatosan köröztek a Földközi-tenger és az Arktisz felett, mindegyik fedélzetén legalább két hidrogénbomba. Nem szálltak le. Nem landoltak. Egyszerűen csak köröztek, hogy bármikor készen álljanak – és hogy Moszkva lássa: az USA bármikor lecsaphat.
Ez a "mindig a levegőben" stratégia volt a hidegháború egyik legbizarrabb eleme. Folyamatosan 12 bombázó tartózkodott a levegőben, nap mint nap.
A végzetes találkozás
- január 17-én hajnali 3 óra körül egy B-52G a spanyol partok közelében repült. A fedélzeten négy hidrogénbomba. A gép a levegőben tankoláshoz készülődött – ehhez egy KC-135-ös tartályhajó közeledett hozzá.
Valami elromlott.
A két gép összeütközött. Az ütközés pillanatai alatt a B-52 darabokra tört, és mind a négy bomba lezuhant. A fedélzeten utazó határfalló katona közül heten azonnal meghaltak.
A maradványok egy spanyol halászfalu, Palomares közelében estek le. A falu lakói nem tudták, mi történt – de egyszer csak tompa robbanások rázták meg a földet, és fehér füst oszlott fel a dombok felett.
A káosz első órái
Az amerikaiak gyorsan megérkeztek. A spanyol hatóságokat azonban nem igazán tájékoztatták – először csak annyit közöltek, hogy "repülőgép-baleset" történt. Az igazság csak napokkal később derült ki.
A keresés elkezdődött. A bombák közül hármat viszonylag hamar megtaláltak a szárazföldön. Az egyik egy mezőn landolt, a másik a tengerpart közelében. A harmadik egy kis öbölben. Mindhárom sértetlen volt – a nukleáris töltet nem aktiválódott.
De a negyedik…
A negyedik bombát keresték. Napokig. Hetekig. Tengeri hadihajók, búvárok, sonárok – minden eszközt bevetettek. Végül hetven napnyi keresés után, március 17-én egy amerikai haditengerészeti hajó fedélzetéről észlelték a jelet. A bomba több mint 800 méteres mélységben feküdt az aljzaton.
Az egészségügyi áldozatok
Itt jön a történetnek az a része, ami a mai napig vitákat gerjeszt.
A mentési műveletekben ezernél is több katona vett részt. Ők dolgoztak a becsapódási zónában, kezelték a roncsokat, emelték ki a törmeléket. Sokan közülük kaptak sugárterhelést – nem halálos dózisban, de nem is elhanyagolható mennyiségben.
Évtizedekkel később egyre több veterán jelentkezett súlyos betegségekkel: leukémia, pajzsmirigy-problémák, légzőszervi megbetegedések. A Pentagon évtizedekig tagadta, hogy bármilyen összefüggés lenne a Palomares-i bevetés és a megbetegedések között.
A küzdelem a jogos elismerésért
A veteránok szervezetei nem adták fel. Évről évre gyűltek az adatok. A tudósok egy része megerősítette az összefüggést. Az amerikai kormány azonban csak nagyon lassan, apró lépésekben ismerte el a felelősségét.
Végül, évtizedekkel az incident után, bizonyos csoportok kártérítést és egészségügyi ellátást kaptak. De sokan meghaltak, mielőtt bármilyen elismerést kaptak volna. A "Palomares-szindróma" – ahogyan a veteránok nevezték – a bürokrácia és az állami felelősségelhárítás évtizedeit jelenti.
Mi lett a művelettel?
A Chrome Dome-ot hivatalosan 1968-ban szüntették meg. Az ütközés és a költséges keresés bebizonyította, hogy a stratégia túl kockázatos. A szárazföldi indítóállomások védelme közben a levegőben köröző bombázók inkább problémát jelentettek, mint megoldást.
A művelet ugyanakkor nem tűnt el teljesen – a koncepció később más formában visszatért. Az "always ready" stratégia ma is létezik, bár a konkrét kivitelezés változott.
A Palomares-incides a hidegháború egyik legfontosabb, mégis legkevesebbet tárgyalt eseménye. Egyszerre mutatja a nukleáris elrettentés abszurditását és azoknak az embereknek a sorsát, akik a frontvonalban szolgáltak – nem ellenséges tűzben, hanem a saját kormányaik döntéseinek következményeit viselve.
A tenger mélyén ma is ott fekszik az a negyedik bomba. És a csendben ott fekszenek azok az emlékek is, amelyeket az amerikai kormány évtizedekig nem akart meghallani.