Az ismeretlen útvonal

Képzeld el, hogy dugóban ülsz, és a GPS-ed feladja. Nem probléma, ugye? Úgyis ismered az utat hazáig. Az agyadnak van tartalék rendszere.

Nos, a sejtjeidnek is van.

És a tudósok most épp egy eddig ismeretlent találtak.

A Montana State University kutatói felfedeztek egy eddig ismeretlen biokémiai útvonalat. Ez az útvonal lehetővé teszi az emlőssejtek számára, hogy előállítsák a ciszteint — azt az aminosavat, amely nélkül egyszerűen nem élhetnek túl — még akkor is, ha az összes eddig nélkülözhetetlennek hitt rendszer leáll.

A "lehetetlen" egerek

A történet 2014-ben kezdődött. Őszintén szólva, úgy hangzik, mint egy nagyon специфический vicc előszava.

Ed Schmidt professzor olyan egereket tervezett, amelyekből hiányzott az a sejtműködés, amit mindenki abszolút létfontosságúnak tartott. A tudomány akkori állása szerint ezeknek az egereknek meg kellett volna halniuk. Gyorsan.

De nem haltak meg.

"Olyan egereink voltak, amelyek olyan körülmények között élték túl, ahol halálosnak kellett volna lenniük" — mondta Schmidt. "Ez elvileg lehetetlen volt."

Évekig a tudósok meg voltak győződve: a sejteknek működő "diszulfid-reduktáz rendszerre" van szükségük ahhoz, hogy a cisztint ciszteinné alakítsák. A cisztein fontos — a sejtek fehérjéket építenek belőle, védik magukat a károsodástól, és fenntartják a különböző fontos molekulák szerkezetét.

Tartalék nincs. Alternatíva nincs. Ez volt az általános vélekedés.

Ám Schmidt egerei nyilvánvalóan nem olvasták a tankönyveket.

Kilenc év alatt

Imádom a tudományban, hogy néha közel egy évtizedet kell várni, mire megérted, miért történt valami meglepő.

Schmidt gyanította, hogy valami más folyik a háttérben. Az egerek virágoztak annak ellenére, hogy hiányzott belőlük az állítólag nélkülözhetetlen rendszer. Szóval tovább kutakodott.

Az áttörést akkor érte el, amikor csapata együttműködött budapesti kutatókkal. Együtt rájöttek, mit csinálnak valójában a sejtek.

Kiderült: a testünknek van egy titkos kémiai útvonala. Egy tartalék rendszer, ami akkor lép működésbe, amikor a fő út el van zárva. Ez a rejtett mechanizmus a cisztin egy másik kémiai kötését bontja meg, mint a szokásos módszer. Az eredmény? A sejt így is megkapja a túléléshez szükséges ciszteint.

Elképesztő.

Ősi védelmi rendszer

És itt válik igazán érdekessé a történet.

Schmidt szerint ez a tartalék rendszer nem véletlenül fejlődött ki. Szerinte a legelső többsejtű őseink ezt az utat méregtelenító védelemként fejlesztették ki.

Gondolj csak bele: őseink ettek. Más élőlények megpróbálták megmérgezni őket. Egy plusz védelmi vonal a kémiai stresszel szemben jelentette a különbséget a túlélés és az, hogy valaki más ebédjévé válj között.

"Ezt a képességet azért fejlesztettük ki, hogy ellenálljunk a környezetünkben lévő toxinoknak" — magyarázta Schmidt.

A sejtjeink ezt az ősi védekező készletet hordozzák már milliók óta. Mi csak nem tudtunk róla.

A rák kapcsolata

Na és itt jön a potenciálisan nagy dolog.

Emlékszel, hogyan mondtam, hogy ez az útvonal segít a sejteknek túlélni a stresszt? Igen, ez magában foglalja azt a stresszt is, amelyet szeretnénk, ha a rákos sejtek átélnének.

Kemoterápia. Sugárzás. Immun terápia. Ezek a kezelések arra szolgálnak, hogy károsítsák és elpusztítsák a rákos sejteket. De a rákos sejtek ravaszok. Mindenféle módot kifejlesztettek arra, hogy megvédjék magukat.

Schmidt és csapata gyanítja, hogy egyes daganatok ezt a tartalék útvonalat használhatják fel, hogy túléljék a legjobb gyilkos kísérleteinket. Ha ez igaz, akkor ennek az útvonalnak a blokkolása sokkal hatékonyabbá teheti a meglévő rákkezeléseket.

Ez nem gyógymód. Nem fog holnap megtörténni. De ez egy új célpont. Egy új támadási szög. És a rák elleni küzdelemben minden szögre szükségünk van.

Mit jelent ez mindez nekünk?

Amit igazán imádok ebben a történetben, az ez:

Szeretjük azt hinni, hogy értjük a saját testünket. Feltérképeztük az emberi genomot. Szerkeszthetjük a géneket. Robotokat küldtünk a Marsra.

És mégis — még mindig — teljesen új rendszereket fedezünk fel a sejtjeinkben. Rejtett útvonalakat, amelyek mindig is ott voltak, csendben életben tartottak minket, teljesen láthatatlanul a tudomány számára — egészen mostanáig.

Ez egyszerre alázatos és reményteli, nem?

Minden egyes felfedezéssel új ajtókat nyitunk. Talán egyszer ez a konkrét ajtó jobb rákkezelésekhez vezet. Talán oda, ahova most még el sem tudjuk képzelni.

Ez a lényege az alapkutatásnak. Sosem tudod igazán, hova fog elvezetni.

De egy dolog biztos: a tudósok tovább fognak keresni. Mert valahol ott kint vannak még "lehetetlen" egerek, amelyek várnak arra, hogy bebizonyítsák, mennyire tévedtünk.