Néha a legjobb felfedezések ott rejlenek az orrunk előtt
Rendben, jöjjön egy történet. Képzeld el, hogy tudós vagy, aki békákat vizsgál Ecuador gyönyörű erdeiben. Évek óta minden egyes éjszaka hallod ezt a jellegzetes „katt-katt-katt” hangot. Saját szemiddel láttad ezeket a békákat. Valószínűleg ráléptél egy-kettőre (bocsánat, kicsik). Tudod, hogy gyakoriak – sőt, kifejezetten elterjedtek.
De itt jön a vad rész: több mint 100 évig senki sem adott ezeknek a békáknak saját nevet. Egyszerűen... egy másik fajba sorolták be őket. Egy olyan hosszú ideje fennálló téves azonosítás, amely miatt senki sem gondolta, hogy érdemes megkérdőjelezni.
Pontosan ez történt a Pristimantis milpe-vel, amelyet mostantól hivatalosan Milpe rablóbékának neveznek. Őszintén szólva? Ez a történet teljesen megváltoztatta a tudományos felfedezésekhez való hozzáállásomat.
A kattogó béka, akit senki sem tartott érdemesnek a névre
A Milpe rablóbéka éjszakai életmódú, ami azt jelenti, hogy éjszaka jön elő, hogy elvégezze a dolgát. A hímek több méter magasan, a lombkorona szintjén, a leveleken lógnak, és hangosan kattogó hívóhangjukkal úgy szólnak, mintha az egész erdőt szeretnék szerenádolni. Hadd mondjam el, ezek a fickók egyáltalán nem félénkek. Ha valaha is sétáltál Ecuador nyugati vagy Kolumbia déli részén található Chocó-erdőkben, nagy valószínűséggel hallottad őket.
A nőstények őszintén szólva stílusosabbak – nézd meg a combjuk és a lágyékuk környékén lévő mintázatot, amely gyönyörű narancssárga vagy világoskék árnyalatokat mutat fekete foltokkal. A hímek? Nos, ők kicsit hétköznapibbak, egyenletesebb és visszafogottabb megjelenést kölcsönözve.
Ezek a békák több mint 67 000 négyzetkilométernyi területen élnek. Ez hatalmas! Tengeri szinttől egészen 1200 méteres tengerszint feletti magasságig fordulnak elő. Ez nem valamilyen ritka lény, amely az erdő egy apró zugában bújik meg. Ez egy béka, amely szó szerint mindenhol jelen volt.
Hogyan lehet lemaradni valami ilyen nagy dologról?
Itt válik igazán érdekessé a történet. Santiago Ron, az ecuadori Pontificia Universidad Católica kutatója egészen a londoni Természettudományi Múzeumba utazott, hogy kiderítse, mi történik. Régi példányokat vizsgált – a tudományos világban ezeket „típuspéldányoknak” nevezik –, amelyeket még a 19. században gyűjtöttek Ecuadorban, és azóta konzerváltak.
Azáltal, hogy összehasonlította a poros régi múzeumi békákat az ecuadori Chocó régióból származó élő populációkkal, a csapat valami lenyűgözőt fedezett fel: a történelmi példányokat helytelenül egy másik fajhoz rendelték. Több mint egy évszázadon át a tudósok vizsgálták ezeket a békákat, hallgatták a hívóhangjukat, dokumentálták létezésüket – és egyszerűen... feltételezték, hogy már van nevük.
Imádom, amit Jhael Ortega, a Virginia Tech PhD-hallgatója és a tanulmány egyik szerzője mondott erről: „Az, hogy egy ilyen gyakori faj évtizedekig észrevétlenül maradt rossz név alatt, rávilágít arra, milyen fontos a tudományos nevek helyes összekapcsolása a természetben élő populációkkal.”
Őszintén? Ez az idé