Néha a legnagyobb felfedezések az orrunk előtt vannak
Na, mesélek egy sztorit. Képzeld el, hogy tudós vagy, aki Ecuador gyönyörű erdeiben békákat tanulmányozol. Évek óta hallod minden éjjel ezt a jellegzetes "katt-katt-katt" hangot. Láttad már ezeket a békákat saját szemmel. Lehet, hogy rá is léptél párszor (bocs, kicsikék). Tudod, hogy gyakoriak — nagyon gyakoriak.
De itt jön a lényeg: több mint 100 évig senki nem adott ezeknek a békáknak saját nevet. Egyszerűen egy másik fajhoz sorolták őket. Olyan régóta fennálló tévedés volt, hogy senkinek eszébe sem jutott megkérdőjelezni.
Pont ez történt a Pristimantis milpe-vel, ami hivatalosan a Milpe Rablóbéka nevet kapta. és őszintén? Ez a történet teljesen megváltoztatta, ahogy a tudományos felfedezésekre gondolok.
A Kattogó Béka, Amelyre Senki Nem Figyelt
A Milpe Rablóbéka éjszakai életmódot folytat, vagyis éjszaka jön elő, hogy végezze a maga dolgát. A hímek a fák levelein lógnak több méterre a földtől, és hangosan kattogtatják szerelmi hívogatójukat, mintha az egész erdőt el akarnák csábítani. És hidd el, ezek a srácok nem visszafogottak. Ha valaha jártál Ecuador nyugati részén vagy Dél-Kolumbia csapadékos erdeiben, valószínűleg hallottad már őket.
A nőstények őszintén szólva a stílusosabbak — nézd meg a színezetüket a comb és az ágyék tájékán, gyönyörű narancssárga vagy halványkék tónusokkal, fekete foltokkal vegyítve. A hímek? Hát, ők egy kicsit visszafogottabbak, egységesebb és visszafogottabb megjelenéssel.
Ezek a békák több mint 67 ezer négyzetkilométeren élnek szétszórva. Ez óriási! A tengerszinttől egészen 1200 méteres magasságig. Ez nem valami ritka lény, ami egy kis erdősávban rejtőzik. Ez egy béka, amely szó szerint mindenhol ott volt.
Hogyan Lehetséges, Hogy Valami Ilyen Nagy Nem Vált Feltűnővé?
Itt válik igazán érdekessé a dolog. Santiago Ron, a Pontificia Universidad Católica del Ecuador kutatója, egészen a Londoni Természettudományi Múzeumig utazott, hogy kiderítse, mi a helyzet. Régi példányokat vizsgált — ezeket "tipuspéldányoknak" nevezik a tudományban — amelyeket még a 19. században gyűjtöttek Ecuadorban, és azóta őriznek.
Azáltal, hogy összehasonlította ezeket a poros múzeumi békákat az ecuadori Chocó-ból származó mai élő populációkkal, a csapat valami lenyűgözőt fedezett fel: a történelmi példányokat tévesen egy másik fajhoz kapcsolták. Több mint egy évszázadon át a tudósok ezeket a békákat nézték, hallották a hívásukat, dokumentálták őket — és egyszerűen... feltételezték, hogy már van nevük.
Imádom, amit Jhael Ortega, a Virginia Tech PhD hallgatója és a tanulmány egyik szerzője mondott erről: "Hogy egy ilyen gyakori faj észrevétlenül, rossz név alatt maradt évtizedekig, rávilágít arra, milyen fontos a tudományos nevek helyes összekapcsolása a természetben élő populációkkal."
Őszintén? Ez a gondolat velem maradt. Emlékeztet arra, hogy a tudomány nem csak arról szól, hogy új dolgokat fedezünk fel feltáratlan helyeken. Néha arról szól, hogy újra megnézzük azokat a dolgokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy már értjük.
Miért Olyanok a Múzeumi Gyűjtemények, Mint Időgépek
Ez a teljes felfedezés egy egészen új megvilágításba helyezte számomra a természettudományi múzeumokat. Azok a konzervált példányok? Nem csak poros, régi, elfeledett állatok. Időkapszulák.
A kutatók újra megvizsgálhatják a régi besorolásokat, összehasonlíthatják a fizikai jellemzőket, és megoldhatnak olyan rejtélyeket, amelyek évtizedek vagy akár évszázadok óta foglalkoztatták a tudósokat. Ebben az esetben a 19. századi példányok és a mai élő békapopulációk megfigyeléseinek kombinálása adta meg a kutatóknak a szükséges bizonyítékot: ez a béka megérdemelte a saját nevét kezdettől fogva.
Elgondolkodtató, ha az ember darüber gondolkodik. Ezek a békák minden éjjel kattogtattak, miközben a tudósok a rossz név alatt dokumentálták őket. A békák persze nem tudták, de mi, emberek is teljesen vakok voltunk.
Még Annyi Mindent Nem Tudunk
Amit igazán érdekesnek találok ebben a történetben: ha egy gyakori, elterjedt, ZAJOS békát 100 évig nem vettünk észre, mi más rejtőzhet a szemünk előtt?
Azok az erdők, ahol ezek a békák élnek — a Chocó — rendkívül fontosak a biodiverzitás megőrzése szempontjából. Ez a terület különleges fajok kincsesbányája, és nyilvánvalóan még nem fejeztük be a leltárt arról, mi minden van ott.
A Pristimantis milpe hivatalos leírása a ZooKeys folyóiratban jelent meg, amely a biodiverzitásra és taxonómiára specializálódott. És remélem, ez inspirálja majd több kutatót, hogy újra megnézzenek olyan fajokat, amelyekről azt gondolják, már ismerik őket. Néha a legizgalmasabb felfedezések nem feltáratlan barlangokban vagy távoli hegycsúcsokon várnak. A saját hátsó kertünkben vannak — vagy ebben az esetben, a múzeumainkban.
Szóval legközelebb, ha hallasz egy békát kint az ablakodnál éjszaka, gondolj a Milpe Rablóbékára. 100 évbe telt az emberiségnek, hogy ez a kis kattogó figyelmet kapjon. De hát — jobb későn, mint soha, ugye?