Amikor a „több barát" = „több probléma"

Van egy kérdésem, ami talán meglep: ha egy aprócska élőhelyen ragadsz, több milliárd kilométerre a Földtől, néhány emberrel összezárva két-három évre, akkor minden ébren töltött perceteket együtt kell töltenetek, hogy elkerüljétek az magányt?

Egy rendkívül érdekes új kutatás szerint a válasz valószínűleg nem. És őszintén szólva, annyira ellentmondott az intuíciómnak, hogy kétszer el kellett olvasnom.

A sarki kísérlet

A Zürichi és a Berni Egyetem kutatói meg akarták vizsgálni, mi történik az emberi társas dinamikával a szélsőséges elszigeteltség hatására. Tizenkét főnyi legénységet követtek nyomon a Concordia Állomáson, az Antarktiszon — az egyik legtávolabbi és legkeményebb hely a bolygónkon. Télen a hőmérséklet odalent barátságos mínusz 80 Celsius-fokra zuhan (ez mínusz 112 Fahrenheit a nem tudósoknak). A legénység gyakorlatilag tíz hónapra egymással volt bezárva.

És itt jön a érdekes rész. A kutatók nem csak kérdőívekre és felmérésekre hagyatkoztak. Viselhető érzékelőket adtak a legénység tagjainak, amelyek nyomon követték, mikor és mennyi ideig voltak fizikailag közel egymáshoz. Gondolj bele: olyan, mint egy fitness tracker, csak éppen nem a lépéseidet számolja, hanem a kínos találkozásaidat azzal a kollégával, akivel valahogy nem tudsz igazán összhangba kerülni.

A kontraintuitív felfedezés

Az adatok ezt mutatták: akik TÖBB időt töltöttek a legénység többi tagjával, azok nem feltétlenül érezték magukat boldogabbnak vagy támogatottabbnak. Sőt, néha épp az ellenkezője történt — a gyakoribb érintkezés nagyobb konfliktusokkal, fokozott bizalmatlansággal és gyengébb teljesítmény-észleléssel párosult.

Hagyd, hogy ez leülepedjen egy pillanatra.

Úgy tűnik, hogy egy kicsi csapatban, szélsőséges körülmények között a folyamatos közelség nem egyenlő a társas támogatással. Sőt, további nyomásforrássá válhat. Nem tudom, neked hogy van, de én ezt egyszerre tartom lenyűgözőnek és egy kicsit szomorúnak is. Feltételezzük, hogy az magány ellen az a megoldás, ha több emberi kapcsolattal töltjük meg az életünket. De néha, különösen szűk terekben, az kell igazán, amire szükségünk van: egy ajtó, amit becsukhatsz, és néhány perc őszinte magány.

A kutatás vezetője, Jan Schmutz így fogalmazott: „Kis csapatokban, szélsőséges körülmények között a több kontaktus nem jelenti automatikusan a társas támogatást — sőt, fokozhatja a feszültségeket."

Az alcsoport-probléma

Az érzékelők egy másik mintát is feltártak, amit rendkívül fontosnak tartok. Ahogy teltek a hetek, a legénység tagjai természetesen kisebb alcsoportokba kezdtek tömörülni. Az emberek azokhoz a kollégákhoz húztak, akikkel közös volt a nyelvük vagy a nemzetiségük. Ezek a kisebb kapcsolatok valószínűleg segítettek az egyéneknek, hogy támogatva és stabilan érezzék magukat a stresszes időszakokban.

De van egy másik oldala is ennek a éremnek: ezek a természetes megosztódások gyengíthették a teljes csapat egységét, különösen egy kulturálisan sokszínű legénység esetén.

Ez teljesen érthető számomra. Gondolj csak a saját életedre — amikor stresszes vagyok vagy túlterhelt, hajlamos vagyok azokhoz az emberekhez fordulni, akik „megértenek", akik osztják a hátteremet vagy a kommunikációs stílusomat. Rövid távon ez megnyugtató, de láthatatlan falakat építhet mindenki mással szemben. Most képzeld el, hogy ez egy Mars-élőhelyen történik, ahol nem ugorhatsz át egy másik városba egy kávéra egy másik barátodhoz.

Miért számít ez a Mars szempontjából?

Szóval miért kellene törődnünk tizenkét emberrel, akik fagynak az Antarktiszon? Mert a Concordia Állomás gyakorlatilag a Föld legjobb szimulációja annak, amit egy jövőbeli Mars-misszió jelentene. Az elszigeteltség, a szűkös terek, a képtelenség, hogy csak úgy felhívj egy barátot a legénységen kívül — mindez meglepően hasonló.

A hosszú missziók űrhajósai ugyanezekkel a kihívásokkal fognak szembesülni, csak a tét sokkal nagyobb. Egy konfliktus, ami hónapokig fortyogott az Antarktiszon, könnyen elfajulhat, amikor éppen egy űrhajót irányítasz, ahol mindenki élete mindenkién múlik.

A kutatók azt sugallják, hogy ezen társas dinamikák megértése korán — és célzott támogatás biztosítása — kulcsfontosságú lehet a küldetés sikeréhez. Talán ez azt jelenti, hogy az élőhelyeket több privát térrel kell tervezni. Talán a legénységeket speciálisan elszigetelt környezetekre szabott konfliktuskezelésre kell képezni. Vagy talán gondosan kell kiválasztani azokat az embereket, akik valóban kényelmesen érzik magukat a magányosság és a szűk terek egyaránt.

A technológia, ami mindezt lehetővé tette

Van még egy dolog, amit érdemes megjegyezni: a viselhető közelségérzékelők megbízhatóan működtek ezekben a szélsőséges körülményekben. Követték a társas mintákat anélkül, hogy zavarták volna a legénység mindennapi rutinját — és ez nem kis teljesítmény, amikor az „irodád" egy fagyott kutatóállomás.

Ez ajtókat nyit a jövőbeli kutatások előtt. A tudósok mélyebben szeretnék vizsgálni, hogy mely típusú társas interakciók enyhítik valójában a stresszt, és melyek inkább növelik. Az ilyen tudás aranyat érhet a Holdon túli küldetések tervezésénél.

Az én véleményem

Imádom ezt a kutatást, mert emlékeztet arra, hogy az emberek bonyolultak. Feltételezzük, hogy az elszigeteltség az ellenség és a kapcsolat a megoldás, de a valóság ennél bonyolultabb. Még a legharmonikusabb barátságok is megterhelődhetnek a megfelelő (vagy rossz) körülmények között. És néha a legnagyobb támogatás, amire szükségünk van, nem egy másik ember — hanem az, hogy egy kicsit egyedül lehessünk.

Számomra ez a kutatás valami szépet is kiemel: még a leg szélsőségesebb körülmények között is alkalmazkodunk. Kialakítjuk a kis közösségeinket, megtaláljuk a mieinket, kialakítunk olyan tereket, ahol megértve érezzük magunkat. Ez az emberi természet lényege.

De az is jelenti, hogy amikor végül embereket küldünk a Marsra, nem csak a rakétákra és a sugárzás elleni védelemre kell koncentrálnunk. Gondolnunk kell az emberi lélekre is — arra, hogy mit jelent egyedül élni, dolgozni és együtt létezni a űr ürességében.

Ez egy kérdés, amelyre nincs könnyű válasz. De az ilyen kutatások? Remek kiindulópontok.