Az a nap, amikor egy tóvízi mintavétel miatt át kellett írniuk a tankönyveket

Őszintén szólom – amikor először elolvastam erről a felfedezésről, háromszor kellett elolvashatnom, mert az agyam folyamatosan azt mondta, hogy nem lehet ez igaz.

Képzeld el a helyzetet: egy Earlham Institute és az Oxfordi Egyetem kutatócsopota épp csak egy új DNS-szekvenciázási technikát teszteli. Nem keresnek semmi forradalmi dolgot. Nem úttörő felfedezések után vadásznak. Csak... tesztelnek egy eszközt.

Szóval vesznek egy vízmintát egy tóból az Oxfordi Egyetem Parks területén – hiszen mi sem semmi – és elkezdenek elemizni. Aztán az egyik kutató valami furcsát dostol, egy apró protista (egysejtű) genetikai utasításai között.

A lény a genetikai kódot rosszul használta.

Csak hogy ez a csavar: kiderült, hogy azok a szabályok, amelyeket univerzálisnak hittünk, talán egyáltalán nem szabályok.

Nos, pontosan mi történik?

Hagyom, elmagyarázom úgy, hogy ne kezdj el elszállni a fáradtságtól.

Valószínűleg emlékszel a gimnáziumi biológia órákról, hogy a DNS olyan, mint egy használati útmutató az élőlények felépítéséhez. Ezek az utasítások fehérjékvé alakulnak, amelyek gyakorlatilán mindent megtesznek a testünkben – a hajszínünket megőrzésétől kezdve a ebédünk megemésztéséig.

Most jön a technikai rész (de maradj velem, ígérem, megéri):

Amikor a sejtek elolvassák a DNS-t, három betűből álló blokkokban olvassák azt. A tudósok ezeket a blokkokat „kodonoknak” nevezik. Gondold el úgy, mint egy mondatot, de a szemed csak egyszerre tud három szót fókuszálni.

A kodonok többsége megmondja a sejtnak, mely aminosavat kell elvennie a fehérje felépítéséhez. De néhányuk – ezeket „stop kodonoknak” nevezik” – azt mondja a sejtnak: „oké, végeztél, tedd le a szerszámaidat”.

Amíg a tudósok a genetikát kutatják, azt feltételezték, hogy ezek a stop kodonok szinte univerzálisak. Szinte minden élőlényben ugyanúgy jelennek meg, ugyanazt a feladatot látják el.

Egésisésig.

Ismerd meg a kis fickót, aki nem kapta meg a megjegyzést

A kérdéses protista (amelynek még nincs is pontos neve – csak a nehézkes tudományos megnevezése: Oligohymenophorea sp. PL0344) a ciliátok csoportjába tartozik. Ezek mikroszkopikus lények, amelyek apró, szőr alakú szervekkel, az úgynevezett ciliumokkal úsznak, mintha ezerszer több apró evező lenne, amelyek együtt dolgoznak.

És ez a konkrét ciliát? Valami lehetetlent csinál.

A genetikai kódjában a stop jelek teljesen újrarendelték. Ahelyett, hogy megmondanák a sejtnak, hogy álljon meg a fehérjesztésben, most már teljesen más aminosavakat kódolnak. Olyan ez, mintha egy mondat végén a pont nem egy egyszerű pont lenne, hanem azt jelentesse: „és ezután írj ide egy banánt”.

Dr. Jamie McGowan, a felfedezést megvalósító posztdoktori kutató, gyönyörűen fogalmazta meg: „Tiszta szerencse, hogy ezt a protistát választottuk a szekvenciázási folyamatunk tesztelésére, és ez megmutatja, milyen világ van kint, kiсélve azt, hogy mennyire keveset is tudunk a protisták genetikájáról.”

Miért kell, hogy érdeke legyen?

Tudom, mit gondolsz: „Szép, egy apró tóvízi lény máshogy csinálja a genetikát. Miért érdekelne ez engem?”

Érdekes kérdés. Íme, miért fontos ez:

Először is, ez a felfedezés azt sugallja, hogy a genetikai kód, amit az iskolában tanultunk – az, amit alapvetően univerzálisnak hittünk az összes életben – sokkal rugalmasabb, mint gondoltuk. Ha egy apró organizmus képes eldobni a szabálykönyvet és mégis túlélni, akkor a genetikák „szabályai” talán inkább... irányelvek?

Másodszor – és ez az a rész, ami engem igazán izgat: ha ezt véletlenül találtuk meg, miközben csak egy eszközt teszteltünk, mi minden más vár kint felfedezésre? A kutatók már hasonló eltéréseket találtak a rokon mikroorganizmusoknál is, és még csak a kezdetben járnak.

A mikroszkopikus világ valójában a Föld végső felfedezetlen területe. Több tudásunk van a távoli galaxisokról, mint a utcánk szomszédos tóban élő lényekről.

A lényeg

Ez az a dolog, ami valódi lelkesedést kelt bennem a tudomány iránt, amikor ilyen történetekről gondolkodom: még nem értünk véget. Még nagyon távol vagyunk a végetől.

Minden nap a kutatók kint vannak a tópartokon mintaveltet gyűjtve, a földben ásva, vagy korallzápolatoknál búvárkodva, és olyan dolgokat találnak, amelyeknél azt mondják: „várj csak, ennek így nem kellene működnie”.

És minden alkalommal, amikor ez megtörténik, megtanuljuk, hogy az élet sokkal különösebb, kreatívabb és alkalmazkodóbb, mint amire valaha is számítottunk.

A szabályok, amikről azt hittük, hogy a kőbe vannak vésve? Kiderült, hogy néhány mikroorganizmus csak ránézett ezekre a szabályokra, és azt mondta: „köszönöm, de én kihagyom”.

Én pedig ott leszek figyelni.

Forrás: ScienceDaily