Mit közös van a tengeri anémonákban és bennünk?

Szóval van itt valami, ami tényleg megakasztott egy pillanatra. Ismered a tengeri anémonákat? Azokat a furcsa, gyönyörű virágszerű lényeket, amik a sziklákhoz tapadnak az óceánban, és egyetlen agyuk sincs? Nos, lehet, hogy épp róla van szó.

Hmm.

A családfa bonyolódik

Visszakanyarodva: a tudósok az állatokat általában két nagy csoportra osztják. Vannak a csalánozók – ide tartoznak az anémonák, a medúzák és a korallok –, és vannak a kétoldali szimmetriájú állatok, vagyis gyakorlatilag minden más, aminek van eleje és hátulja, bal és jobb oldala. Halak, madarak, kutyák, és igen, mi, emberek.

Hosszú ideig azt gondolták, hogy ez a két csoport teljesen másképp építi fel a testét. Az anémona kívülről befelé növekszik, mint egy virág. Mi meg fejünktől a lábujjunkig haladunk, egyértelmű tengely mentén.

De aztán jön az érdekes rész.

A "tervek" talán ősösebbek, mint hittük

A Bécsi Egyetem kutatói valami olyasmit találtak, ami az evolúciós biológiát a fejére állítja. A tengeri anémonák is BMP-shuttling technikát használnak a testük formálásához – és ez pontosan ugyanaz a módszer, amit mi, emberek is alkalmazunk.

De mi is az a BMP-shuttling? Próbálom leegyszerűsíteni. A testünkben vannak olyan molekuláris hírvivők, amelyeket csontmorfogenetikus fehérjéknek (BMP) hívnak. A fejlődés során ezek a kis figurák megmondják az embrionális sejteknek, hogy hol vannak a testben, és milyen szövetté kell alakulniuk. Alacsony BMP-szint = központi idegrendszer. Közepes szint = vese. Magas szint = hasbőr.

Olyan ez, mintha a sejtjeink forró-hideg játékot játszanának,蛋白质jelek alapján. És itt jön a döbbenetes rész: a tudósok kiderítették, hogy a tengeri anémonák is pontosan ugyanezt a jelzőrendszert használják, méghozzá egy Chordin nevű anyaggal, ami shuttleként közlekedteti a BMP-ket.

Miért fontos ez?

Az következmények elég hátborzongatóak. Ha az anémonák és az emberek is BMP-shuttlinget használnak a testük felépítéséhez, az azt jelenti, hogy ez a mechanizmus borzasztóan régi. A két állatcsoport nagyjából 600-700 millió éve vált szét – vagyis akkor, amikor még semmi komplex élőlény nem létezett.

David Mörsdorf kutató szerint ez a mechanizmus "szakadatlanul felbukkan nagyon távoli rokonságban lévő állatoknál is". Ez erős jelölt arra, hogy a legelső közös őseink már ismerték ezt a trükköt.

Persze a tudomány mindig hagy helyet a kétségnek. Elképzelhető – bár valószínűtlen –, hogy mindkét csoport teljesen önállóan fejlesztette ki ezt a technikát. De ha közös ez a genetikai eszköz, akkor az izgalmasabb magyarázat az, hogy a ősi közös ősünk, valahol a ősi levesben, már tudta, hogyan kell testet építeni.

Mit jelent ez nekünk?

Itt egy kicsit filozofikus leszek. Egy agy nélküli tengeri lényről beszélünk, szív nélkül, semmi olyasmi nélkül, ami nekünk van. Mégis: molekuláris szinten ugyanazt a használati utasítást olvassuk.

Elgondolkodtat, milyen más ősi titkok rejtőzhetnek azokban a lényekben, amelyekre alig figyelünk. A tengeri anémona tűnhet az egyik legegyszerűbb állatnak a Földön. De talán az "egyszerű" pont az volt, amire a közös ősnek szüksége volt. Talán a tervrajz minden utána jövőhöz – halakhoz, dinoszauruszokhoz, kutyákhoz, emberekhez – már akkor megíródott, csak most fedezzük fel, hogy mi mindannyian egy nagy család vagyunk.

Nem tudom, ti mit gondoltok, de legközelebb, amikor akváriumban látok anémonát, biztos másképp nézem majd. Nem csak szép óceáni díszletek – a mi legrégebbi biológiai örökségünket hordozzák, elrejtve ebben a sugarasan szimmetrikus, agytalan, teljesen idegen kis testben.

Hát nem klassz?